Itt most megfordulni látszik a szituáció, a szöveg köré szerveződik az előadás, a lecsupaszított, nem mindennapi erőre valló, száraz önmegtartóztatással szervezett, határozott és funkcionálisan elbűvölő látvány a szöveget, Molière ráadásul verses szövegét szolgálja. Két hasonló előadásra emlékszem, az első ilyesfajta élményem, ahol az előadás egyebekben fantasztikus látványelemei minden elképesztő trükkel és ötlettel a szöveget, Diderot filozófiai traktátusát (!) szolgálták, Esrig hatvanas évek végi, az országból való távozásáig műsoron tartott, Rameau unokaöccse volt, Gheorghe Dinică és Marin Moraru alakításában. A másik az idei Reflex fesztiválon bemutatott Kafka-produkció egy jeles prágai társulat előadásában: A per.

Az elsőt nem láthatta Bocsárdi, a másodikat igen, és láthatólag mélyen elgondolkoztatta a szószínház lehetőségeit illetően. S itt ne arra tessék gondolni, hogy a színészek felmondják a szöveget, ó, nem. Hanem a szöveg középpontba helyezésére. Bartha József üres tere megfelelő hely Molière időnként szarkasztikus, helyenként moralizáló szövegének teréül. A látványelemek szerepe természetesen megnő. Így a székeké, a vattacukroké és a tüköré. S állandóan változik. Megnő a ruhadarabok szerepe is, a szereplők gyakran vetkőznek, idegesen dobálva szét ruhadarabjaikat, mindeközben leülnek a székekre, meglovagolják, ide-oda viszik őket, hadonásznak, kéjelegnek, simogatnak, becézgetnek vattacukraikkal, s a tükör — melynek szerepéről külön kellene írni — megkettőzi a látványt. A nézőtérrel szembeni óriási állótükör ezáltal külön szerephez jut, esetenként megduplázva látjuk szenvelgő, ágáló, nem ritkán őrjöngő hőseinket.

És megy Molière verses szövege. Zárójel: egy magyar kritikus szerint ― s épp Bocsárdi nemzeti színházbeli dupla Learje kapcsán írta le ezt ― a magyar színészek képtelenek előadni, elmondani, artikulálva kifejezni egy verses szöveget. A sepsiszentgyörgyi színészeket viszont szövegmondásukért is dicsérte. De Shakespeare-nél ún. blank versekről van szó, Moliére Petri György helyenként játékosan parodisztikus fordításában viszont a sorok, mondatok végén ott csilingelnek a (legtöbbször) kínrímek. Pálffy Tibor, Mátray László vagy Kicsid Gizella azonban nagyon hamar rájön arra, hogy a rímeknek itt ugyanolyan szerepük van, mint az óriástükörnek a hátuk mögött. Ha a tükör megduplázza őket, a rímek mintegy rájátszanak, eleve parodisztikussá is teszik a helyenként szenvelgő szövegeket. (Molière sokak szerint legsikerültebb darabja írása közbeni és bemutató utáni lelkiállapotáról érzékletes képet rajzol Bulgakov életrajzában. Ajánljuk az érdeklődők szíves figyelmébe… Az írás közben, itt nem részletezhető magánéleti okokból, melankóliája életundorrá fokozódott, a bemutató után meg attól rettegett, hogy az egyik herceg, akiről rossz nyelvek szerint mintázta Alceste alakját, kardjával szúrja agyon…)

Mert miről is szól A mizantróp? Természetesen a sokszínű életről, a szerelemről, becsületről, őszinteségről, naivitásról, embergyűlöletről és -szeretetről, de mindenekelőtt Molière nagy visszatérő témája, a nő-férfi kapcsolat kap benne vezérmotívumot, minden megoldatlanságával, megoldhatatlanságával együtt. A két főszereplő és a fontosabb szereplők tehát amellett, hogy hús-vér emberek, és ezt színészeinknek igazán elhihetjük, alakításaik pontosak és átéltek, egy-egy jellegzetes sémát is megtestesítenek. (Volt, amitől rettegnie az amúgy is mélakóros szerzőnek, túl sokan ismerhettek volna és ismertek is magukra a felső ezer akkori párizsi szalonjainak alakjai közül A mizantróp embertenyészetében. A herceg végül is nem szúrta le, hanem meghatódva a szereplő vélt nemeslelkűségétől, megjutalmazta, de sokan megorroltak, s ennek haláláig itta is a levét.)

Végezetül a két főhős: Pálffy Tibor és Kicsid Gizella szerepformálásáról. Mindkettejük majdnem az őrületig, az eszméletvesztésig fokozva játssza túl érzelmi zűrzavarát. Sem együtt nem képesek élni, sem külön. Ennek az állandóan fokozódó, már-már elviselhetetlen őrjöngésnek vet véget az előadás záróképe, egy vetített vízesés, amelynek mindent elnyomó moraja mutatja: ember és természet, mikro- és makrokozmosz egy ― a középkori felfogást igazolva ―, más szavakkal, ami fenn van, olyan, mintha lenn lenne és fordítva, még egyszerűbben: ember és természet viharzásai hasonlóak, egymás tükörképei. Mé­lyen elragadó, ugyanakkor kissé taszító intenzitással éli át a Pálffy―Kicsid páros szerelmi összeférhetetlenségét, a vízesés meg önmaga sorsát panaszolva, már-már elviselhetetlenül harsogva dübörög.