Miről beszél Európa pár hónappal a téli olimpia, egy évvel a labdarúgó-világbajnokság és három évvel a nyári olimpiai játékok előtt? Nem, nem az esélylatolgatások a téma, hanem az a sport támogatásában észlelt visszaesés, mely előidéz egy kritikus időszakot. Ezt a kritikus időszakot bizonyítja a tény: Európa fiataljainak hatvan százaléka csak a kötelező testnevelési órákon mozog, sportol. A fiatalok harminc százaléka a mozgásszegény életmódnak és az egészségtelen táplálkozásnak köszönhetően már húszéves korára túlsúlyos lesz, s ez később különféle szervi megbetegedésekhez vezet.
Ebben a kritikus helyzetben a kormányok, a politikai erők (beleértve a megyei, a városi politikai erőket is) nem érzékelik kellően a sport támogatásának szükségét — vigyázat, ez a támogatás nem téveszthető össze a játékosimport túlzásba vitelével —, egyszerűen megfeledkeznek (vagy nem is tudják) arról az igazságról, hogy a sport a nevelés egyik fontos eszköze, a rendszeres sportolás az egészséges életmód alapvető feltétele, ugyanakkor a nemzeti identitás és a kultúra része. Tehát a fiataloknak megfelelő lehetőséget kell biztosítani a sportoláshoz, s jó, ha tudják az illetékesek, és számolnak vele, hogy a fiatal sportolók egyesületi (amilyen nálunk nincs is vagy alig van) csapatokban, válogatottakban szeretnének sportolni, szerepelni. De mi az eredményességet tévesen a szerződtetett külföldi vagy idegen játékosokkal, sportolókkal akarjuk gyorsan elérni, s nem a munkával, így aztán könyörtelenül megfosztjuk saját gyerekeinket, tehetséges sportolóinkat az érvényesülés esélyétől. S ez bűn. A mi fiataljainknak — Ojtoztól Erdőfüléig, Kököstől Bükszádig, Magyarhermánytól Zágonig — megfelelő lehetőséget, feltételt kell biztosítani a sportoláshoz. Már csak azért is, mert a sport a helyi, a nemzeti tradícióink, kultúránk és történelmünk szerves részét képezi. Tudták ezt az ókori görögök, bizonyíték erre az olümpiai, phitói, isztmoszi játékok. Tanuljunk tőlük.
(nagymohai)
