Másnap szoboravató ünnepségen vettünk részt a Nemzetközi Olimpiai Akadémia táborában, Németh Ferenc szobrász Olimpiai allegória című alkotását avattuk fel Iszidorosz Kouvelosz, a NOA elnöke jelenlétében.
Hadd idézzem a szobrász dr. Jakabházyné Mező Mária által felolvasott szavait: „...Számomra nagy megtiszteltetés, hogy Görögországban, az egyetemes emberi kultúra bölcsőjében és ott is a legméltóbb helyen, Olümpiában kerül felállításra az alkotásom. A görög mitológiából ismert, hogy itt az ókorban megrendezett sporteseményeket, olimpiai játékokat a főisten, Zeusz tiszteletére rendezték. Az ókori görögök minden olimpia alkalmával Olümpiában, az Altison belül egy szobrot ajándékoztak és állítottak fel Zeusz tiszteletére. Én földi halandóként szeretném megtisztelni és ajándékként átnyújtani Zeusznak az Olimpiai allegória alkotásokat, bízva abban, hogy az a főisten tekintetére és figyelmére érdemes lesz. Szeretném kérni Zeuszt, hogy az alkotásomat őrizze meg itt, Olümpiában az idők végezetéig, és emelje be a művészeti köztudatba, adjon lehetőséget, ihletet és erőt olyan alkotások létrehozásához, melyek az emberi lét végeztéig fennmaradnak, és Zeusz dicsőségét hirdetik."
A tíz évvel ezelőtt Nikosz Philaretosz alapította Olimpiai Parkba ez idáig öt nemzeti olimpiai akadémia — az örmény, a litván, a guatemalai, a dél-koreai, a szaúd-arábiai — állított szobrot, ma hatodikként a Magyar Olimpiai Akadémia.
Koszorúzás Coubertin emlékművénél
Az újkori olimpiai játékok atyja, Pierre de Coubertin — szíve itt nyugszik Olümpiában, teste Lausanne-ban pihen — és a Nemzetközi Olimpiai Akadémia megálmodói — John Ketseas és Carl Diem — emlékoszlopánál helyeztük el a megemlékezés, az elismerés és tiszteletadás koszorúit. Coubertin oszlopa mellett áll a kandeláber, melyben minden olimpia teljes ideje alatt lobog a szent láng.
A koszorúzás után a NOA székházába és könyvtárába vonultunk, hogy megcsodáljuk az olimpiai lángot vivő fáklyákat (1936—2008 között), na és megnézzünk az olimpiai játékok történetével foglalkozó néhány rendkívüli könyvet, köztük a legfrissebbet, a dr. Székely Ferenc által most hozott, 10 év a Heves Megyei Sportmúzeumban, a sport történelmének templomában című kiadványt. Méltó helyre került.
Délután megrendeztük a mi kis „olimpiai vetélkedőnket" a Nemzetközi Olimpiai Akadémia parkjának sportpályáin — van itt labdarúgó-, kosár-, röplabda-, atlétikai pálya, úszómedence, pingpongasztal, ebből több is... —, este pedig „görög táncosaink", népdalénekeseink ünnepi műsorával tettük még emlékezetesebbé a díjazási ünnepséget, na és a búcsút, hiszen másnap elbúcsúztunk Olümpiától. Az útirány a Korinthoszi-öböl partján fekvő Loutraki. Az utazás látványa csodálatos, balra az öböl csendes vizét vonalazó hajók, jobbra olajfaligetek, ég felé nyúló hegyek, egymásba kapaszkodó fehér házak rengetege ejtett ámulatba... és végül a Mantas Szálló. A felfrissülés gondolatával igyekeztünk az öbölbe. A víz 23 fokos volt, csendes loutraki sétával telt el az este, lelkileg mindannyiunk a Korinthoszi-csatornára tervezett hajókirándulásra készült, aztán Delfibe, hiszen szállóigeként ismételgettük az aranymondást: Aki nem járt Delfiben, az nem volt Görögországban sem.
Delfi (Delphi, Delphoi, Delfoi)
A Xeropotami folyó völgyszakadékában fekszik, 570 méterrel a tengerszint felett. Alapítása elvész a mondák ködében, viszont a Krisztus előtti VII. században már a görögség nemzeti szentélye. Történelmi tény, hogy az első szent háborúban (Kr. e. 590) az amfiktionok (szomszédos községek, amelyek valamiért szövetségben éltek egymással) szövetsége kivívta Delfi függetlenségét Krisa városával szemben. A győzelem emlékére megalapították a pithiai játékokat, melyeket Kr. e. 582 óta négyévenként rendezték meg. Minden bizonnyal azért a pythóit, mert Delfi ősi neve Pytho volt. Egy másik változat szerint a Gaia fiát, Pythou sárkányt Krisa közelében leterítő Apollón tiszteletére rendezték a pythói játékokat, mindig az olimpiász-időszámítás harmadik évében, rendszerint augusztus közepe táján. A legenda szerint a sárkányt legyőző Apollón elhatározta, hogy lerakja egy templom és egy jósda alapját. „Az emberek — mondta Apollón — itt választ kaphatnak kérdéseikre a bölcs Pithia papnőmtől, aki a legyőzött Python bőrébe burkolva egy háromlábú aranyszéken ül majd egy mély, füstölgő barlang szájánál, mely a komor Hadész országába vezet... Az emberek kötelesek lesznek nekem és a templom papjainak aranyat, értékes szerszámokat és tucatnyi más kincset adni... Megparancsolom még: rendezzenek játékokat, ünnepségeket, versenyeket, dalokkal és táncokkal, a szörnyeteggel vívott győzelmem tiszteletére..." Kezdetben csupán zenei, de aztán birkózó-, kocsi- és lovasversenyeket is csatoltak a játékokhoz. A díj itt, eltérően az olümpiai játékok olajfaág koszorúitól, babér és pálmaág volt.
Delfi a pithiai játékokon túl tehát a jósdájáról is híres. A szent kerülete — kb. 280x130 m — falakkal körülzárt terület volt. Az ide vezető út két oldalán a görög történelem nagy eseményeit megörökítő emlékművek, szobrok sorakoztak. A kerület középső részén állt Apollón temploma (az 58x23 m-es épületet hat, illetve tizenöt dór oszlop szegélyezte), hajója mögött egy kis teremben, az adytonban (a templom legszentebb része, ahová csak a papok mehettek be) trónolt a jósoló papnő, Pithia. Az Apollón-templom adytona hasadék fölé volt építve, melyből valószínűleg vulkanikus eredetű, hideg kábító gőz párolgott ki (az akkori görögök szerint a sárkány rothadó teteme párolgott), mely elkábította, hipnotikus állapotba hozta Pithiát, aki ebben az állapotban közvetítette Apollón szavait az ide látogatóknak. Na de vannak olyan mítoszok is, amelyek a delfi szentély jóserejét annak tulajdonítják, hogy itt van a Föld közepe. A legenda szerint Zeusz két sast (vagy hollót) bocsátott fel a Föld két ellentétes széléről, hogy aztán azok találkozási helyéről megtudja, hol van a világ köldöke (közepe). A sasok ott, Depfiben egy tojás alakú kőre, a Omphaloszra telepedtek le.
A fentiek alapján szinte logikusnak tekinthető, hogy a zarándokok hada utazott Delfibe Pithia jóslatának reményében, s természetesen fizettek is érte aranyban, ezüstben... Így aztán Delfi igazi kincsesbányává vált, sorra épültek a kincsesházak. Azt már szinte mondanom sem kell, ma csak a kövek, oszlopok tanúsítják létüket, akárcsak Apollón szentélyét, a lóversenyek pályáját. Na meg a múzeumban őrzött tárgyak, szobrok, mint az egykori Római tér (agora) bikája, a trójai ló, a szfinx, a spártai emlékmű... Delfi ma Európai Kulturális Centrum. Hellász földjén járva ezt bűn lett volna kihagyni.
Az Akropolisz és a Márványstadion
Ilyen csodálatos tájon át vezetett az út Delfiből vissza, Loutrakiba. Egyszerűen nem tudtam, mire összpontosítsak, erre a lenyűgöző tájra vagy a Delfiben látottak rendszerezésére, rögzítésére, elraktározására. Na meg aztán egyre jobban előtérbe lépett a másnap ránk váró Athén képzeletbeli képe ,,fellegvárával", az Akropolisszal, a sok százezer tündöklő fehér házával, az újkori olimpiák történetéből ismert Márványstadionjával... S már ugrik is a név: Pallasz Athéné, a görög hitvilág hatalmas istennője, mindenekelőtt Athén városáé, hiszen a város adta az istennőnek a nevet, s nem az istennő a városnak. Így aztán érthető, ha az athéniek mint városvédelmezőt Poliaszt tisztelték, s emelték tiszteletére az Akropoliszon a Parthenont, Pallasz Athéné templomát. Az istennőről még annyit tudni illik, hogy atyjának, Zeusznak a fejéből — anya szüksége nélkül — pattant elő talpig fegyverben...
Az autóbuszból kiszállva elállt a lélegzetem az előttem kitáruló látványtól. Csak úgy kapkodtam tekintetemet a mintegy 300 m hosszú sziklán a nap fényében csillogó építmény oszlopain, a föléje hajolt emelődaruval, a körülötte nyüzsgő több száz kíváncsiskodóval, na és a följáró díszkapuzatán, a Propylaián tolongóval. Te jó ég, mi lehet ott fenn? Menjünk, menjünk — biztattam a társakat. Ahogy beléptünk a feljáró kapuján, balra ott látni Athena-Promachos ércszobrának alapzatát, azt mondják, a szobor óriási méretű volt, s dárdájának aranyozott hegyét a tengerről is látni lehetett. Pár lépéssel odébb, a tetőn teljes egészében kitárult előttünk a Periklesz korában pentelei márványból épített, 70x31 m-es Parthenon, hosszában kétszer 17, széltében kétszer 8 (10,5 m magas) oszlopával. Ma munkatelep, erről tanúskodnak az emelődaruk, a munkások, a felhalmozott márványlapok, kockák... A Parthenon mellett emelkedik egy másik szentély, az Erechteion, mely a Poszeidón-Erechteusznak és Athénének szentelt két templom egyesítéséből jött létre. A templom erkélyének gerendázatát oszlopok helyett kariatidák (leányalakok) tartják, a fellegvár délnyugati kiszögellésén állt Athena-Niké kis temploma, elöl-hátul négy-négy oszlopos csarnokkal.
Az Odeion színház
A tetőről, melyen egykor a sok-sok szobor, oltár, fogadalmi ajándék állt, lenézve a városra jól látni a két színházat, a Heródes Attikos építette Odeiont 6000-es nézőterével és a Lykurgosz építette, 17 000 néző befogadására is alkalmas Dionysost, távolabb jól látni az Olympieiont, melynek hatalmas alapépítményén még tizenöt korinthoszi stílusú oszlop (17 m magas) áll. És... és egy fákkal borított domb mögött feltűnik a Lykurgosz építette stadion, melynek üléseit Heródes Attikos pentelei márványból faragtatta, s mely ötvenezer néző befogadására volt alkalmas. Ezt a stadiont újíttatták fel az alexandriai görög kereskedő, Georgiosz Averoff költségén (négymillió drachma), hogy 1896. április 6-án tizenhárom ország — köztük Magyarország — 285 versenyzője életre hívhassa az első újkori olimpiai játékokat. Nyolc sportág negyvenhárom versenyszámában versenyeztek. Az első olimpiai bajnok egy hármasugró, a bostoni James Connoly (igen-igen, a későbbi kalandregényíró) lett. Az első magyar olimpiai bajnok Hajós Alfréd. Aranyérmét az Olympia faluban álló múzeumban őrzik — megcsodáltuk, bár nem ragyog már, magán viseli a száztizenhárom év nyomait. De kötődünk hozzá, kötődünk, mint ahhoz a vitrinhez, melyet Balázs Jolán fényképe díszít, emlékeztetve nagyságára, két olimpiai aranyérmére, tizenhét világcsúcsára.
A Márványstadion
Még egyszer végignéztem a Márványstadion lelátóján, a versenypályáján, aztán lefényképeztem Averoff szobrát, majd visszanéztem az Akropoliszra, s halkan elmondtam, nem érdekelt, hogy a mellettem elhaladó athéniak mit gondolnak, mert úgy éreztem, el kell mondanom: Köszönöm. Athén, köszönöm. Görögország. Életem legszebb élményét adtátok. Azt mondják. olimpiában dobog a világ szíve, s én ezt eddig soha nem tapasztalt érzéssel meghallgattam, annak a szívnek a dobogását, melyet 393-ban I. Teodosius római császár halálra ítélt, s melyet ezerötszázhárom év után itt, ebben a Márványstadionban élesztettek fel tetszhalálából — azért tetszhalál, mert a római császár csak a játékokat szüntette meg, az olimpizmus eszméjét, azt az életfilozófiát, mely magasztalja és egyesíti a test, a szellem és az akarat egyensúlyát, azt nem tudta hamu alá temetni, az tovább élt az emberekben, s él ma is, bizonyíték erre az újkori olimpia rendezvénysorozata —, hogy újra lüktessen, dobogjon. Azóta is dobog.
