Ám mardos a kétség, vajon megszólalnak-e mind ama harangok, s szívünkbe markol a kérdés: miért nem közfelkiáltással nyilvánítják nemzeti gyásznappá, de a reménység napjává is a hírhedett trianoni békediktáum 87. évfordulóján ezt a napot!?

Az első kérdésre csak az esemény megtörténte után válaszolhatnánk, de tudván tudjuk, hogy a határokon kívüli magyar közösségek erősen megfogyatkozván, a szórvány sok-sok helységében egyenesen elapadván, nem tudni már igazán, egyáltalán van-e még helységekben, aki a harangokat megkongassa? A másik kérdés még izgalmasabb és nyugtalanítóbb: vajon van-e a mai Magyarország éppen regnáló kormányában és kormánypártjában annyi nemzeti tartás, hogy kinyilvánítsa, minékünk változatlanul fáj Trianon, s ha nem is változtathatjuk meg máig kiható tragikus következményeit, legalább számba kell venni veszteségeinket, s valóban az összetartozás lehetőségeit kell kutatnunk. Nem hiszem, hogy a szoc-lib elit ebben őszinte és nemzetileg elkötelezett magatartást tudna tanúsítani, hiszen az a politikai vircsaft, amely 2004. december 4-ét megelőzően alpári kampányt folytatott a szinte csak jelképes értékű kettős állampolgárság elfogadásának gondolata ellen, az most nagyhirtelen meggondolja magát, s a szétszaggatott nemzet egysége érdekében kezd cselekedni, de legalább gondolkodni. Ilyen csodák nincsenek. Ezeket leírván, én megkövetek minden tisztességes magyar baloldali embert és gondolkodót, de arra is biztatnám őket, legyenek igazi kovászai a nemzet újraegyesítése, szellemi-lelki kohéziója megteremtése gondolatának. Mert ők és elődeik rontották el valahol: az örökös anyaországi ,,tartózkodás" és közöny juttatott oda, hogy Magyarországon az egyetemi hallgatók döntő többsége nem tudta, milyen nyelven beszélnek a székelyek, hogy hány magyar él a maradék ország határain kívül, hogy milyen emberi-anyagi-szellemi potenciált veszített el az ország 1920-ban...

Fiatal baloldali magyar politikusok elmélkedéseit hallgatom a televízióban, s döbbenettel veszem tudomásul, hogy vélekedésük szerint nem szabad a múltba révülni, hanem a jelenre és a jövőre kell figyelmezni minden nosztalgiázás ellenében. Melyik jelenre? Arra, amely az anyaországot nap mint nap Európa szégyenpadjára ülteti? Melyik jövőre? Arra, ami a most regnálók szerint a teljes globalizálódás a nemzet egyetlen járható útja?

Én hittem — még ma is hiszek némiképpen az európai integráció csonkolásokat gyógyító erejében, de ahhoz tartásos, határozott, méltóságos nemzetpolitika kellene. És partnerek is, természetesen. Ennek is, annak is híjával vagyunk. S amíg ez így van, összetartozásunk ugyancsak kérdőjeles.