Mert a kocsma kocsma marad mindig is a férfiú számára, a nőnek pedig csak hitvány, lerobbant, füstös köpködő, ahová csak az olyan palik járnak, mint… És a név itt tetszés szerint behelyettesíthető. Mert a kocsma a mai férfi számára olyan, mint a templom. Válságok idején: a lélek gyógyásza. Ezért is járnak szívesebben a vasárnapi szentmise vagy istentisztelet helyett kocsmába a teremtés koronái. Ugyanis valamilyen pótlék kell mind a szívnek, mind a léleknek. Az igazi kocsma középpontjában áll az oltár, a pult, amely mögött a pultos, mint egy jóságos falusi pap bácsi, osztogatja áldását a beérkezőkre: tölt, kiszolgál, poharakat szed össze, elmos, hamutartókat ürít, asztalokat letöröl stb. Néha-néha van segítsége is, amikor, akárcsak a ministránsok, úgy buzgólkodnak körötte ezek a máskor oly büszke és tartásos férfiemberek (közülük egyesek, és mindig akadnak ilyen egyesek) egy-egy féldeci vagy egy-egy ingyenfröccs reményé­ben. A pult mögött, a falon feliratok sorakoznak, és nem a szépirodalom vadvirágos mezejéről kölcsönözve, hanem az egyenes, nyílt szavak, és nem pedig a képes beszéd terepéről: HITEL NINCS, HARAG SINCS! HA PÉNZED NINCSEN, IGYÁL VIZET, RENDES EMBER MINDIG FIZET! Valami ilyesmik, amelyek mindig felszólítóak, és bántóak is helyenként, de aki ide betér, az nem törődik különösebben az ilyen apróságokkal, amúgy sem olvasni megy, hanem inni, bedönteni egy-két pohárkával, vagy akár többel is, és aztán továbbállni, esetleg egy másik vendéglátó-helyiség felé venni az irányt. Ilyenformán állandóan lehet anyag az emberben, anélkül hogy valahol huzamosabb időt töltött volna, mondjuk egy helyben több adag dühü elfogyasztásával múlatván a drága idejét.

Az a hely a kocsma, ahová munka előtt, munka után, időnként munka közben vagy két munka között betér az egyszerű halandó — sokszor a kék munkaruhában, a salopétában —, és elfogyasztja a számára saját maga által előírt, megengedett és folyamatosan emelt napi adagot. Nem peep-show, ahová a pincérnőt bámulni megy be valaki, nem pick-up bár, ahová feleséget szerezni tér be az illető, nem utcán árusító bódé, pályaudvari, piaci büfé, hanem kocsma, egyfajta léleklátó hely, tisztességes borozó, ahol boros tégelyből és egyéb mérőeszközökből mérik a kurszás bort, mondjuk, valahol a szélesebb, forgalmasabb utaktól távol, inkább a szűk mellékutcákban, a járdaszint alatt, pincében vagy szuterénben, ahol kellemes kocsmai légkör fogadja az odalátogatót, homályos fény, nem túl hangos, de meg nem szűnő duruzsolás, többnyire álldogáló emberek, abrosz nélküli faasztalok, a falakon egy-két repróval, ingyenes plakátokkal, a pult mögötti falon üvegekkel, poharakkal, cigarettával, a sarokban pénz- és játékautomatával.

A kocsmázás ugyanis ugyanolyan szabadidős tevékenység, mint mondjuk a tévézés munka után, a mindennapok szerves része. Aki ide belép, az nem testvér, nem rokon, nem ős és nem ismerős, az mind egyenrangú félként kezeltetik, itt aztán igazi demokrácia van, nem mint amúgy a világban, a mindennapokban. Társalogni lehet itt, unalmat űzni, belepillantani az éppen folyó mérkőzésbe, drukkolni lehet, akár a lelátókon, kibicelni lehet az automatáknál, kezünkben pohárral, a játékos mögé állva, a magányos játék ily módon pedig teljesen kollektívvá válik. Úgy játszhatunk pénzben a géppel, hogy az egy árva baninkba nem kerül, de az élmény, az megmarad. A pultos itt nem olyan, mint mondjuk a pincér, hogy viselkedése szinte szolgai módon előzékeny, mintha járni sem tudna a vendég, odavezeti az asztalához, közben kéremszépenezik, igenezik, magázódik egy-egy formásabb bankócska reményében. A pultos egyenrangú felekhez illően udvarias csak, a törzsvendégek a tegezését is élvezhetik, nevükön szólítja őket, ruhaviselete is olyan, mint a betérőké, legfeljebb egy kötényt ha hord. A pult az ő territóriuma, oda senkinek se be, se ki, esetleg, ha söröshordót kell cserélni segíteni, de — válság van, ugye — még egy-egy meghívásnak is időnként eleget tehet, felhörpinthet ő is a vendégekkel egy-egy pohárkával.

Ami itt, a kocsmában történik, az a tulajdonképpeni kocsmai élet, az az itteni ember számára az igazi viáca. Ez a minden lelki terhet feledtető hely, ahol végre szabadon kibeszélheti magát a férfiú, elmondhatja, hogy milyen gondolatot, tervet görget éppen a fejében, azt, hogy hányat malacozott a kocája, mennyi tejet ad a tehene, hogy a fia milyen ügyesen adogatja meg veszegeti a használt autókat, s hogy annak a faszinak, maffiózónak mennyi, de mennyi pénze van mindig, s csak a jó isten tudja, hogy miből. Ügyes, na. Mindezt kibeszélheti, és nem mondja neki senki, hogy fogja bé azt a lepcses száját, hogy szépítsünk egy kicsit a pofája szó helyett, amelyet különben igazándiból mondanak neki otthon. Elmesélheti, hogy milyen jóravaló a felesége, mennyit dolgozik, hogy éjt nappallá tesz, igaz, no, hogy van egy kicsike hibája, mert nem szereti az italszagot, amivel ugye nap mint nap együtt kell élnie, mert az hogy is lehetne, hogy ne kapjon be egy-egy kupicával, ha összefut a katonacimborájával az ember, s ez biza jó gyakracskán megesik.

Ez tehát a kocsma a férfiaknak. A lélek feredője. És erről a nőknek ultraviola fogalmuk nincsen. És ezért sincs és nem is lesz soha egyetértés férfiak és nők, anyósok és vők, apósok és menyek között ebben a témában. (Mert a nőknek a kocsma pont az ellenkezője: rossz minőségű borok, cigarettafüst és izzadságszag keveréke, ahová tisztességes ember nem jár, csak az olyan pasik, és itt a név tetszés szerint behelyettesíthető, akik ahelyett, hogy otthon leadnák a pénzt, inkább elisszák, akik gyermekeik nevelése helyett szívesebben töltik estéiket ivócimboráik társaságában, hogy aztán záróra után részegen hazatámolyogjanak, durváskodjanak, bőgjenek, mint a herélt szamarak, néha-néha még az asszonyt is elverjék, hogy aztán, jobbik esetben, ruhástul lefeküdve, a fal felé fordulva rögvest elaludjanak.)

Erre mondja a kocsmából hazatérő önérzetes férfiú néhány snapsz és egy-két sör finoman böfögő tulajdonosaként, hogy itt álljunksza meg egy pillanatra! Mert itt hatalmas sértés hever el, úgymond, ebben a kategorikusan kifejezett, negatív véleményben, hogy azt ne mondjuk: előítéletben. Már csak azért is, mert így az egész úgyszólván soha nincsen együtt, mert egy-egy pohár fröccs, egy-egy féldeci még nem jelenti azt, hogy elinná valaki mind a pénzét, s azt sem, hogy ennyitől ruhában, amúgy gombolyagon suppanna az ágyba, s isten veled, szereda, másnapig fel sem ébredne. Mert tegyünk különbséget az egyszerű, szegényebb ember, mint ő, és a magasabb pozíciójú példányok között, mert ő alig fogyaszt italt, soha nem lépi túl a megengedett határt, már csak abból kifolyólagosan sem, hogy soha nincs elegendő pénze. Ha van, vagy ha fizetnek neki, akkor igen. Mert ő, a kispénzű ember egyenesen, nyíltan teszi mindezt, amikor betér meginni egy-egy féldeci olcsóbb vodocskát, vizezett pálinkacskát, egy-egy pohárka kurszás bort, hozzá egy bizonytalan eredetű feketét. A magasabb pozíciót betöltők pedig inkább otthon isszák hullára magukat, mint nyilvánosan mutatkozzanak merevrészeg állapotban. Hogy az alkoholista értelmiségiről most ne beszéljen, aki azért jár ugyanabba a korcsomába, hogy nehogy felismerjék, betaszajt egy pohár erőset, s már indul is a másik utca sarkára, ahol megtoldja még eggyel, és ez így megy tovább, egészen a munkahelyéig. Mert ő, teszi fel, mint tisztességes szobafestő, ha nem húz egyenes vonalat a falon, hiába magyarázná a tulajnak, hogy amikor megszárad, majd kirúgja magát, és olyan egyenes lesz, amilyet az még nem látott. Mert akkor biza őt rúgnák ki, és vége a zsének, búcsút inthetne a következő munkáinak is, mert a hír úgy terjed, mint az áldott nyavalya. És csak azért mondja, hogy egyenesbe tegye az egész elgondolást, me’ nagyot téved a feleség vagy anyós, vagy bárki, aki azt gondolja, hogy azért iszik, merthogy szereti, mert a vérévé vált, s nem verne már a szíve sem normálisan, ha nem lenne benne kellő mennyiségű, szesz formájában lepárolt üzemanyag. Nem azt mondja ő, hogy nem szereti, megissza, de csak a barátság, az emberség s a munka kedviért, és csak ennyi. S ez az őszinte igazság. Becsületszavára. De akár meg is átkozza magát, a két szemét, a lelkét, a testét, ha kell, ha akkor neki elhiszik.