Van egy török közmondás. Nagyapám mondogatta mindég, miközben halat evett, s nagyanyámra mintegy véletlenül szólott rá: ,,Gizellám, a hal úszni akar!", s a máskor oly rátarti nagymama máris futólépésben indult el a pince irányába, hogy felhozzon egy üveg bort.
,,Én is örmény vagyok, te is (tésis, mondják mifelénk) — forgatta meg az első kortyot szájában műértőként nagyapa —, én is úriember vagyok, te is, de ki feji meg a tehenet?" Eljött azonban ama korszak is — a lelkes költők énekeiből indulunk ki, az a boldog korszak!? —, amikor, legalábbis Bajor Andor halhatatlan sorai szerint, ,,zúgtak a földön, a kék ég alatt, / traktorok, pintyek és más bogarak!", viszont már nemigen volt tehén (?). (Tehen, mondják mifelénk, azonképpen paplany… Paplanyfejű — mondotta egyik, szívünkhöz közel álló faluban egy párttitkárra…) Azután tehen megint lett, viszont a helyzet is bonyolódott, minap a piacon kérdezték meg fülünk hallatára egy kackiás bajszú bácsikától, hogy ,,jót, András bátyám, há’ van-é, amit aprítani a tejbe?" ,,Aprítani még lenne-lenne, mit, lelkem — így az öreg fejét vakarva —, csak té nincs…" Csak tehen, amíg le nem vágják…
Na szóval, vissza a szerelemre, azaz a sörre, borra, pálinkára. Feltételezések szerint nem csak Harun Ar-Rasid szerette a pálinkát. Erre jobb szó, sajnos, nincsen. Igen, olyan a pálinkaivás, mint a szerelmi szenvedély: sodor, sodor, és általában oda is ver. Nagyapám, akárcsak a családi legendárium szerint minden déd-, ük- és szépapám, vissza egészen az első Bogdánig, akit szülőfaluja parókiájának levéltárában felleltem, szerette a pálinkát… Valamikor, Báthory Gábor dicstelen uralkodása alatt ugyanis egy tatárbetörés alkalmával, égett le az emlegetett intézmény, így aztán azt már nem tudtam kideríteni, hogy milyen kapcsolatban is állhattunk ama hírneves jászvásári Bogdánnal, aki Moldova fejedelme is volt, amíg háládatlan bojárjai meg nem nyúzták. Ebbe most nem mennék bele, de az bizonyos, hogy ő is hódolhatott a pálinkaivás nemes szenvedélyének. Akárcsak apám, aki harmincegy esztendeje az elágazó ösvények kertjében sétál butykosával zsebében, vagy zákányosan egy bárányfelhőn nyújtózkodva (ejtőzve!) figyeli, hogy elsőszülött és egyetlen fia, a haladó — ámde halódó — hagyományokat követi. Mert én is pálinkaivó vagyok, főként a vodkát szeretem, de megiszom a körtét is, a sört is, a bort is, főként a somlói furmintot, a királyok borát. De a ködöt is, ha pohárba tudjátok tölteni, én aztot is szívesen. ,,Csak semmi vész, gyerekeim — hogy Kormos Istvánt idézzem —, sajnálnotok felesleges, / világokat varázsolok, amikor akarom…"
Na, szóval, a hagyománynak, mint annyi mindennek a Bogdánok zaklatott, zűrzavaros, felerészben máig feltáratlan történetében — egy beszélyíró nehézségei! —, velem szakad vége. ,,Gyerek van?" — szokták kérdezni jámbor olvasóim falusi találkozókon. Na már most én talányosan azt válaszolom ilyenkor, hogy ,,gyermek, az nincsen, csak két leányka!…" Ők viszont, remélhetőleg, már nem fognak a pálinkaivók egyesek által mélyen megvetett és a társadalom többi részétől élesen elkülönülő kasztjába tartozni. Már Mikszáth Kálmán megírta, hogy mindenki lép egyet. És kettőt hátra, hogy egy másik klasszikust idézzek… A jövőbe különben sem látok.
Nagyapám, kiről tudvalévő volt, hogy sem szóban, sem írásban nem füllentett, igazságnak nem megfelelő közlés soha száját el nem hagyta, soha nem hazudott! — délutánonként kissé kapatosan érkezett haza a textilgyárból, ahol fűtőmesterként tevékenykedett. Ennek, mint mindennek a világon, a természetben és a történelemben, viszonylag egyszerű volt a magyarázata. Amikor kilépett a Bánki Donát utcára néző gyárkapun, azonnal be is sétált az utca elején lévő Tatuk-féle kiskocsmába. (A ház még áll, emeletes, de a földszintjén már régóta nincsen kocsma…) Innen aztán, jó másfél-két óra múltán, imbolyogva már, mint hajó a hullámzó tengeren, érkezett haza, nagyanyám viszont nem értette a dolgot. Ha Sanyi csak egy pohárral ivott — ahogyan állítja, és állításában nincs okom és jogom kételkedni! —, akkor mitől részeg?! Évtizedekig gyötörte a dolog, s a nagy titokra csak nagyapám tragikus halála után derült fény. Közlöm veletek, okulás végett. (,,Én egész népemet fogom…" Stb.) Magához kérette ugyanis nagyanyámat Tatuk néni, hogy ,,vigye mán el, lelkem Gizikém, a Sándorka poharát. S tegye el emlékbe. Ennyit megérdemel az a drága jó ember." Nagymama kis széken ült a kapu előtt, s mikor kérdezték tőle, min gondolkodik, megvetően válaszolta: széken! — akkor felkerekedett — félő volt, hogy madárka termetét elröpíti a szél —, s elsétált a kocsmáig. (Cirka ötven lépés!) Tatukné pedig átadott neki egy félliteres, oldalán prágai képeket ábrázoló söröskriglit.
,,Hiába — mesélte nagymama átszellemült arccal, mialatt mi azóta kitántorgó barátaimmal pálinkát ittunk, ő vegyítette szesz, víz és áfonya, az esszencium gyomorbántalmak ellen is ajánlott, persze nem kell rögtön egy félliternyit bevedelni belőle —, hiába, fiaim, a fontos mindég az, hogy mekkora volt a pohár…"
