Egy arasszal sem jutottunk elébb, ha jól meggondolom. Máig úgy vannak a dolgok meg a sorsok elrendezve, hogy ha a lét, az élet megértésével próbálkozik a dolgozó s jó szándékú ember, mindig a kenyér, a fűtés, a megmaradás innenső felénél kezdi.
Nagyobb baj, s tán a legnagyobb, ha ezt a szegény ember úgy fogja fel, hogy eleve így rendeltetett mindez valahol égi magasban.
Nem az, de nem ám!
Népek váltogatják kínjukban s keservesen a ruháikat — vagy éppenséggel letépik róluk azt mások —, és itt van nálunk a karnyújtásnyira lévő meztelen példa: húszesztendős a rendszerváltás, aztán néz maga körül az apa, és megállapítja Bánk bánnal megint, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak én, nincs más árva, csak az én gyermekem...
Pedig ő volt a Nagy úr, a bán. S hol van még tőle Tiborc egeket tépdeső éhen-panasza!
Itt él közöttünk, na nem velünk, a legújabb úri osztály. De mondhatok kényúrit is, új arisztokráciát, legújabbat. Hiszen a kommunistákét nemhogy leléptük, átléptük volna, de átjött az váltással, más ruhában. Miközben mi szépen csórén maradánk ismét.
A legújabb arisztokrácia az, amelyik az eszme, a kommunizmus hitét elvetette, jövedelmét, hozamát, hozományát átvette, és adja, lám, tovább. Mert az is firól fira száll.
Az új politikusi arisztokrácia mondhatni hagyományosan cselekszik, akár elődei: a vádakra nem válaszol, nem magyaráz, nem érvel, hanem bosszút áll — közpénzen. Az előző arisztokrata megtorolta még a vádat is. Tette ezt ,,a nép nevében", és kinyomta a szemét a nép legjobbjainak.
A mostani politikusi vagy csak pénzarisztokrata ,,a demokrácia nevében" teszi ugyanezt, nem érvel, csak bosszút áll.
Az alagút végét azok látják meg, a gubancban a szálat azok találják meg, akiknek már végleg nincs tartaléka, tüzelője, kenyere, joga. És még mindig ott a jelenkori figyelmeztetés, hogy vízágyúkkal meg valódiakkal már többször lőttek a Tiborcokra, hitvány lajbisokra Brassótól Budapestig, s odébb. Csak fölidézem, nem másért, csak az emlékeztetés kedvéért a ’80-as évek vége felé Brassóban történteket. Ott bizony nem vízzel, de golyóval lövette a tömeget Ceauşescu.
És három esztendővel ezelőtt Budapesten a hallgatva ünneplő s 1956-ra emlékező tömeget verte meg az ördögi rendőrség, hogy aki némán akarta siratni kiszáradt szemekkel az ’56-os szabadságharc halottait, bizony a könnygázbombáktól kénytelen könnyre fakadva menekült, bútt volna föld alá az őrjöngő a demokrácia nevében bombázgató új arisztokrácia rendje s rendőrei elől.
A hordók üresek mifelénk, felfordítva, azokon állnak a szónokok, a nép nevében beszélnek a mi boldog és szabad életünkről, mert kell a szavazat.
A szó elszáll, az üres hordó nekünk marad. Aki azon állott, az nem a népben, hanem a népből él, az nem nemzetben, hanem euróban gondolkodik.
No, azt kérdezzem-e, látod-e az alagút végén a fényt? Vagy azt: van-e még tüzelőd s türelmed egy télre?
