Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik." Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak".

A Magyarországhoz nem kötődő író Budapest és az ország morális kivégzésével igencsak kiverte a lapokból tájékozódó magyar olvasónál a biztosítékot, a Magyar Hírlap online-kommentárjára néhány óra alatt több mint ezer olyan bejegyzés érkezett, amelynek e sorok írója egyikét sem kívánja idézni. (A 80. születésnapjára a hazugok és antiszemiták országában a Népszabadság emlékezett egy meglehetősen sovány és szürke jegyzetben, amelyben Takács Ferenc szerint ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni", felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Eszterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre.")

A véletlen műve volt — lám, vannak véletlenek! —, hogy éppen Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő esszéit olvastam, amikor orron vert Kertész Imre arrogáns nyilatkozata.

Erről én most csak annyit akarok mondani, hogy a két Nobel-díjas között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük — szándékosan kerülöm a ,,hazájuk" szót — saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot (öt évig volt a szovjet pokolban), édesapja altiszt volt a német hadseregben, egyikük a szekuritáté és a Ceauşescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint, de sem véle, sem nélküle nem tud élni, hisz most is tíznapi budapesti tartózkodás után ömlött ki belőle az, ami kiömlött.

Hogy mindebből nekem erdélyi magyarként milyen következtetéseket kell levonnom?

Nagyra becsülöm Herta Müller többszörös kisebbségi létből fakadó és ebből kigyöngyözött kíméletlen és sokak számára kellemetlen írásművészetét. Azt, hogy velem és sokunkkal együtt kimondja s egy világnyelven a nagyvilágba röpteti: hamis az egységes nemzetállam mesterségesen fenntartott és alkotmányba foglalt mítosza.

Herta Müller munkáiban lelem föl Kárpát-medencei magyarként, kisebbségi magyarként azt a vigaszt, hogy nekünk is van Nobel-díjasunk.