Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel. Rettenetesen jólesett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti, s nem tudja megmondani a finom leves nevét a feleségének. Éppen ezért hazafelé egész úton mondogatta magában:
— Cibere, cibere, cibere...
Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, beesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson.
Amint ott keresgélt a vízben, egyszer csak arra jött egy úr hatlovas hintóval. Megállott a hídon, és lekiáltott:
— Mit keresel ott, hé?!
— Ha tudná, az úr is keresné — válaszolta az ember.
Az úrnak sem kellett egyéb! Azt gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres ez az ember? Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne.
Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett.
— Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sárt, hogy olyan, mint a cibere.
— Ez az! Megtalálta! — kiáltotta az ember.
Megköszönte, s azzal indult boldogan haza.
Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.
Cibere — aszalt gyümölcsből, korpából főzött savanyú leves
