,,Az a legnehezebb, amikor be kell csomagolni. Olyankor senki ne szóljon hozzám" ― meséli Sanyi, azon több mint kétmillió romániai állampolgár egyike, akik az ország határain kívül dolgoztak. ,,Hajaj, amikor beteszed a kulcsot a zárba, és bezárod az ajtót. Jön, hogy elbőgd magad, amikor arra gondolsz, Istenem, bárcsak végre nyitnám, és ne zárnám az ajtót" ― teszi hozzá Páll Mihály.
Az addigi lelkesedés helyett mindkét sepsiszentgyörgyi fiatalember arcán egy pillanatra árnyékként fut végig a szomorúság, amint a távozás pillanatát eleveníti fel. Aztán azonnal témát váltanak, a repülőgépen, a hajón, a kikötőkben szerzett élményeiket mesélik nosztalgiával, iróniával és öniróniával vegyes lelkesedéssel. Mindkét fiatalember évek óta elhagyta szülőföldjét, hogy az ország határain túl keressen megélhetést. Nem Magyarországot, nem is a román munkások által leginkább kedvelt Olaszországot vagy Spanyolországot választották, hanem mindketten hajóra kerültek: Sanyi asztalosként, Misi pedig raktárosként.
Álom és pénz
Misire mutogat Sanyi, amikor arról kérdezem, honnan hallott a munkalehetőségről. Esetükben is a nem hivatalos csatornákon zajló kommunikáció volt az elsődleges: Misi a maga során szintén egy hajón dolgozó barátjától hallott a munkalehetőségről, és úgy döntötte el, hogy szerencsét próbál. Mindketten munkaerő-közvetítő irodához fordultak, hogy állást kapjanak a hajón.
,,Én már gyermekkoromban matróz akartam lenni. Ez volt az álmom. És tessék, hajón dolgoztam. Szerintem ebben az életben az ember mindent elérhet, amit akar. Természetesen, csak akkor, ha igazán akarja" ― magyarázza Sanyi, miért is döntött úgy, hogy hajóra megy dolgozni. Anyagias világban élünk ― teszi hozzá, utalva arra, hogy keresetük jóval a romániai és a háromszéki átlagbér fölött volt, és ez is a hajós munkavállalást ösztönözte. A fizetés a munkától és a rangtól függött. A raktáros körülbelül 900 dollárt keresett havonta, asztalosként pedig már a havi 1200 dollárt is meg lehetett keresni.
Misi szintén a vonzó fizetést említi a hajós kaland egyik okaként. Hozzáteszi azonban: elsősorban azért választotta a hajót, mert olyan helyekre juthat el az ember, ahova másképp nincs lehetősége. Szigetek, üdülőhelyek, európai és amerikai világvárosok nevét sorolja. ,,Jamaica. Hogyan juthattam volna el például Jamaicára, ha nem dolgozom hajón?" ― hangzik Sanyi szónoki kérdése. ,,Mert ha itt dolgozom, biztos, hogy nem engedhetem meg magamnak."
A kikötő a hajósok álma
,,Van körülbelül 600―1200 fős személyzet a hajón. Ez attól függ, mekkora a hajó. A kisebbek negyvenhétezer tonnásak, a nagyobbak meghaladják a százezret. Van olyan hajó, hogy eléri a harminccsomós sebességet. Ez azt jelenti, hogy körülbelül hatvan kilométeres óránkénti sebességgel közlekedik. Egy-egy hajón van vagy három és fél ezer turista. Na most képzeld el, hogy egyetlen asztalos dolgozik..." ― ecseteli Sanyi, amikor a hajóról és a munkájáról kérdezem. Mint mondta, voltak olyan napok, hogy nem nagyon kellett megerőltetnie magát. Olyan is volt azonban, hogy megállás nélkül kellett dolgoznia, ha egy-egy vihar kissé ,,megtépázta" a hajót. ,,Olyan is volt, hogy egy-egy széllökés ötven napozószéket repített a tengerbe. Televíziók törtek össze, hatalmas károk lettek a golfpályán, a kaszinóban. Ilyenkor bizony volt dolga bőven az asztalosnak." Sanyi szerint az üzleti szempontok a hajón is érvényesülnek: először mindig azokat a tárgyakat kell megjavítani, amelyek a ,,pénzforrást" jelentik. Így a kaszinó, a golfpálya ― azok a helyiségek élveznek elsőbbséget, ahol a turisták elköltik a pénzt.
Misi már vitatkozna, hogy asztalos ide vagy oda, a raktárosnak mégiscsak több dolga akadt. ,,Mikor árut hoztak, bizony megállás nélkül kellett dolgozni. Az asztalosoknak nem volt annyi munkájuk. Sokszor nálam ücsörögtek a raktárban" ― magyarázza.
A fiatalemberek azonban hamar megtalálják a közös hangot, amikor a szabad időről beszélnek. ,,Mindenesetre a hajósok álma a kikötő ― szögezi le Sanyi. — Olyankor érzed, hogy élsz. Városokat látogatsz, emberekkel találkozol, összefutsz a más hajókon dolgozó ismerősökkel. És szabad vagy. Azt csinálsz, amit akarsz, sétálsz, betérsz a vendéglőkbe, a kocsmákba, megnézed, hogyan élnek a többiek."
Misi osztja Sanyi véleményét, hozzáteszi azonban, hogy tíz-tizenöt nap tengeri utazás után a szárazföldre érve eléggé bizonytalanul mozog az ember. ,,Tengeribeteg sose voltam, de szárazföldi beteg már igen" ― mondja. ,,A tengeri utat se bírja mindenki ― kapott a szón Sanyi. ― Képzeld el, amikor éjszaka aludnál, és a hajó egy kisebb viharba ér. Még vihar sem kell, csak egy-két hullám, és a hajó elején, a kabinokban úgy érzed, mintha vaskalapáccsal vernék ki az ágyat alólad. Nem is csoda, ha a hajó eleje tizennyolc méterre van a víztől, és egyszer csak belecsapódik a tengerbe a hullámzás miatt. No, olyankor próbálj aludni, ha tudsz" ― kortyint a söréből Sanyi. ,,Olyan üreseket lépsz, mintha teljesen részegen lődörögnél" ― teszi hozzá Misi.
A fiatalok természetes hangon beszélnek olyan hurrikánokról, melyeknek híre még a háromszéki kisvárosba is eljutott: Rita, Katrina, amely egy egész várost zúzott porrá. Mint valami tiszteletre méltó öregúr, akinek néha-néha szigorúan kell megfegyelmeznie unokáit ― úgy hangzik a hurrikánok neve a sepsiszentgyörgyi fiatalok szájából. ,,Sokszor volt, hogy egy-egy kapitányt elbocsátottak egy ilyen vihar után. Főleg, miután figyelmeztették, hogy ne menjen arra, ám ő mégsem kerülte el a veszélyes helyzetet" ― meséli Sanyi.
Bábeli kommunikáció
A négy-öt évnyi külföldi tartózkodás mit sem változtatott Misi és Sanyi beszédmódján: ugyanolyan ízes székely nyelven beszélnek, mint a lakosság többsége, legrosszabb indulattal sem lehetne őket azzal vádolni, hogy ,,törik a nyelvüket". Amikor a nyelvtanulásról és a kommunikációról kérdezem, egymás szavába vágva, lelkesen kezdik ontani a sztorikat.
,,Hát én például angolul se tudtam, amikor a hajóra kerültem. Németül tökéletesen beszéltem, az volt az alap. Az irodában azt mondták nekem, hogy a szakterminológiát tanuljam meg, a többivel boldogulok. De hát amikor Amerikában leszálltam, és beültem egy taxiba, bizony vakargattam a fejem, hogy fifty dollárt kell fizetnem a fuvarért. Csodálkoztam, hogy kerülhet ötven dollárba az út, amikor aztán ismét megkérdeztem. Fifteen! (azaz tizenöt dollár), kiáltott rám a taxis, hatalmas megkönnyebbülésemre. De ebből látszik, hogy én még számolni sem tudtam angolul" — ecseteli Sanyi öniróniával megérkezése történetét.
,,Ha szükséges, az ember megérteti magát valahogy. Nem az a fontos, hogy nyelvtanilag helyes legyen a mondat, hanem hogy meg tudd értetni magad, és megértsd, hogy mit akar a másik" ― vezet be a hajós kommunikáció alapszabályaiba Misi. Mint mondta, ő mindig megérti, amit spanyolul mondanak neki, de spanyolul mégsem tudna beszélni. ,,Aztán hiába tanulsz meg egy-két nyelven beszélni, ha elfelejtesz közben más dolgokat. Helyesen írni például szinte teljesen elfelejtettem" ― tette hozzá Sanyi.
Misi plasztikus példával szemlélteti a nyelvtani helyesség problémáját: ,,Nekem például hiába magyarázta heteken keresztül egy perui srác, hogy mondják spanyolul, hogy megyek enni. Úgyis azt mondtam, hogy comida. Pedig az azt jelenti, hogy én megyek étel. No, de ha valaki meg akar érteni, az meg is ért."
Mulatságos példával szemlélteti Misi a hajós nyelvészettudományt: ,,Összeültünk mi, magyarok, s valamit meséltünk egymásnak, amiben előfordul az a szó, hogy mondták. No, aztán alig bírtuk meggyőzni a többieket, hogy magyarul beszéltünk. Ők ugyanis Montagot hallottak, ami németül hétfőt jelent, s így azt hitték, németül beszélünk."
Visszamenni nem éri meg?
Komolyra vált a fiatalemberek arca, amikor arról kérdezem, hogy vissza akarnak-e térni a hajóra. ,,Én semmit sem bánok. Egyetlen percet sem bántam meg abból, amit kint töltöttem" ― szögezte le rendkívül határozottan Sanyi. Óvatosan nyilatkozik azonban a visszamenésről. ,,Nekem nincs, miért visszamennem. Itthon mindenem megvan. Miért menjek vissza? Utaztam eleget, kerestem pénzt. Most már nem is éri meg" ― mondja. Fejben számolja ki, miért nem éri meg visszamenni a hajóra. ,,Négy évvel ezelőtt havi ötvenmillió lejt kerestem. Most ugyanaz a fizetés mindössze harmincmillió. Akkor pedig a lakásárak sem voltak olyan magasak, mint most. Harmincmillióért pedig már nem éri meg kimenni" ― összegez Sanyi.
Misi sem a visszatérés híve. Öt év elég volt — mondja. Ha már a pénzt nézi az ember, akkor nem éri meg hajón dolgozni. Régebben biztos, hogy megérte. Amikor a románok elkezdtek hajón dolgozni, még rengeteg pénzt lehetett keresni, meg is szedték magukat sokan. De ma már a szárazföldre érdemesebb menni. Legalább kétszer annyi pénzt lehet keresni — gondolkodik hangosan. ,,Mit mondjak, a pénzért nem, az utazásért, az élményekért, az emlékekért azonban megéri elmenni és kipróbálni a hajós életet" — teszi aztán hozzá.
