A könyv — amelyet a marosvásárhelyi könyvvásáron mutattak be — második kiadása Kántor László fotóalbumának. A fiatal fotográfus a nyolcvanas évek végén, a romániai magyarság több évtizedes történetének legkilátástalanabb és legsanyarúbb periódusában kereste fel a romániai magyar irodalom íróit, Horváth Imrétől és Balogh Edgártól Tompa Gáborig és Kovács András Ferencig, városukban, környezetükben fényképezte őket, páratlan dokumentumot teremtve.
Amint a vásárhelyi könyvbemutatón elmondta, a második kiadás kibővült (a könyv tervezője, Damokos Csaba újjávarázsolta az akkori ,,kőkorszaki" technikával készülő fotográfiákat, de így is az archívumban még hatalmas, kiadatlan anyag maradt). A könyv először 1989 borzongató őszén jelent meg Magyarországon, a fényképek mellett az írók vallomásait, verseit is tartalmazta. A második kiadás anyaga kibővült a még élők újabb vallomásaival és verseivel. Rögzítsük a tényt: az első kötet megjelenése óta Balogh Edgár, Horváth Imre, Méliusz József, Bözödi György, Gáll Erdő, Sütő András, Szász János, Beke György, Domokos Géza, Székely János, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Palocsay Zsigmond és Lászlóffy Aladár elhunyt, már régóta az elágazó ösvények kertjéből figyel bennünket.
Kérdés: ki élte túl?
Nyilván, a ,,túlélő képek" — és ez föltétlenül a fotográfus, Kántor László nagy érdeme, aki megvallotta: bizonyos szerzők, jelesen például Székely János fotografálása közben „vért izzadt", de a fotók elkészültek, mindent összevetve ez a legfontosabb — hírt adnak történetünk egy nyomorúságos szakaszáról. Egyik fotográfia jellemzőbb, mint a másik, hogy itt csak hirtelen Király Lászlót említsük, valami grandiózus csövek előtt, kiszolgáltatva környezetének és hangulatainak, vagy Visky Andrást, aki úgy áll egy fal előtt, mintha kivégzőosztag előtt állana.
Ki is élte túl?
Az örvendetes módon hosszú, több mint másfél évtizedes szünet után ismét versben is megszólaló Markó Béla írja a második kiadás számára készülő, De ki élte túl? című, különös, hátborzongató, hallucinatórikus versében: ,,Halálom után néhány évig / még nőtt a szakállam, és verset is írtam. / Aztán abbahagytam. / Nem tudom, hogy pontosan mikor ért a halál. / Talán 1989. December 21-én / késő délután, fél órával a gyilkos sortűz előtt. / Amikor a tüntető tömegből kiválva / elindultam hazafelé. / Gondolom, észrevétlenül eltalált / a nekem szánt golyó, / amely fél órával később hagyta el ugyan / a csövet, / de visszafordulva az időben / utolért, és leterített. / Nem éltem hát túl én sem…"
Nyilván, a képek élték túl, az eleve túlélő képek.
Melyek születését Kovács András Ferenc szintén a második kiadás számára készülő versében imigyen örökíti meg: ,,Ott voltunk mind a képben... Figyelt egy égi őrszem, / Lesett az éber állam, s palánkon át a portás: / Mit is fecseg reményről sok bátor s gyáva kortárs, / S minő jövőkre isznak, lihegve, félig őszen…"
Noha másképpen is történhetett volna, ez a sivár és kilátástalan ,,jövő" valósult meg, amelyben élnünk adatik. Folytatva KAF versét: ,,Túlélni nincs halál, s nincs ifjúság, sem gyerekkor — / S nincs túl, csak élni mindent, és élni minden arcot."
Kántor László: Túlélő képek. Erdélyi írók, 1989—2009. Alutus. Noran könyvek. Noran libro. Budapest. Csíkszereda. Kolozsvár. 2009. Szerkesztette: Kántor Lajos. Borítóterv: Damokos Csaba.
