A gyerekeket nem igazán köti le egy növény látványa, ők a mozgalmas világra figyelnek. Nekem gyerekkoromból mégis élénken megmaradt egy növény emléke, és a csodálat, amellyel ezt éveken keresztül figyeltem.
Volt ugyanis egy fügefánk, mely ládában napozott nyaranta az udvaron. Girbegörbe, tekergőző léggyökerei eleve másak voltak, mint a mifelénk növő többi fáé. Levelei a férfitenyér nagyságával vetekedtek, különleges formájuk pedig csak a teremtés meséjével kapcsolatos festményekről tűnt ismerősnek.
Büszke voltam a különös fára, hiszen fügét csak préselt formában láthatott néhány gyerek karácsonykor a csomagban. Aki nálunk járt, mind kíváncsian nézegette a délvidéki növényt, mely megtestesítette az itteni emberek sóvárgását az örök napsütés felé.
Különösen nagy lett az érdeklődés, amikor apró, zöld fügécskék jelentek meg a fán. Mi, gyerekek naponta megszemléltük, történt-e valami változás, érik-e a füge. A gyümölcsök, bár lassan, de nőttek, továbbra is zölden virítottak. Így telt el a nyár. Már őszbe fordult az idő, amikor a többi fán lassan sárgulni kezdett a levél, csak a fügefa zöldellt még. Elképzeltem, ahogy a többi fa összesúg irigykedve, amiért e furcsa idegennek még az ősz is megkegyelmez. Aztán az egyik nap észrevettem, hogy sárgulni kezdett az egyik szép szelvényezett levél, majd még egy, és legnagyobb szomorúságomra le is hullott. Nem csak azt éreztem, hogy a gyerekek társasága előtt kezdem elveszíteni a hitelemet, hanem azt is, hogy a többi fa ismét összesúg, de most már kárörvendően, hogy ugye, a fügefa sem kivétel.
A fa gondos szüleim jóvoltából leköltözött a pincébe. Én bizakodva fedeztem fel, hogy bár levelei elhullottak, a zöld gyümölcsök épségben díszelegnek a fán.
A hosszú tél alatt feledésbe merült a fügefa, csak én mentem le néha, hogy meggyőződjem, minden rendben.
Ismét eljött a nyár, és felmelegedett a levegő. A fák az udvaron lombot bontottak, büszkén terpesztették szét pompás koronájukat, s a fügefa is zöldellni kezdett. Aztán egyik nap a már apróbb körtére emlékeztető fügék pirosodni, puhulni kezdtek, és hívogatóan kínálták magukat. Édesapám tisztában volt a betyárbecsület kérdésével, odahívta a nálunk játszó szomszéd gyerekeket, s elosztott köztük egy fügét. A bibliai manna válthatott ki valamikor akkora áhítatot az éhező vándorokból, mint az a falat füge a gyerekekből.
Valahányszor úgy érzem, hogy elkerül a szerencse, eszembe jut a fügefa és a tanítása: a csodát ki kell várni.
