A turné egyébként — amelyet a Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület szervez — egy sorozat első állomása, amely során a nagy sikerű Hangzó Helikon (a 2004-ben indított kiadványok a magyar költészet nagyjait szólaltatják meg írott és hangzó formában) előadói jönnek el egy-egy produkcióra. Sebő Ferenccel, a kiadványsorozat három darabjának egyik szerzőjével, előadójával a szentgyörgyi koncert után beszélgettünk.

— Mi az, amit a Sebő együttes előad? Vers vagy inkább zene?

— A vers és a zene mindig összefüggött, az énekelt vers egy történeti műfaj, amit mi versnek nevezünk ma, azt régebb általában dallamokra írták, és így is adták elő. Ez az utóbbi egy-kétszáz év hozta meg azt a fejlődést, hogy szétvált a költészet, sokféle műfaja alakult ki, és tulajdonképpen eltűnt az az igény, hogy meglegyen mindig a dallam is. Ettől függetlenül lappang, a költők néha használják ezt a formát is, csak már nem jelölik meg, hogy ad notam, ahogy Balassi idejében még megtették. Én azért emeltem ki ezt a műfajt, és propagálom 1968 óta, mert úgy gondolom, hogy egy ilyen műfaj nem tűnhet el a süllyesztőben. Nagyon fontos, hogy az ember énekel, és értelmes szövegekkel, nem ócskaságokkal, bárgyúságokkal. A jól megírt dalszöveg, ha igazi költészet, akkor az akkorát lódít az ember lelkén, hogy azt elmondani nem lehet. Igény van rá...

— Ez a titka annak is, hogy negyven évvel ezelőtt írt dalokat, de régebbieket is élvezettel hallgatunk...

— A negyven évvel ezelőtti szerzeményeket én egyfolytában éneklem, s mindent, ami bekerül ebbe az áramlatba. Magam is csodálkozom, hogy ezek ma is megállják a helyüket, s nem kell szégyellnem őket. Nagy örömömre szolgál, de nyilvánvaló, hogy nekem a népdal segített ebben, hiszen a népdal nem egyéb, mint ennek az énekelt versnek a túlélője. Nem olyan, és nem hasonlít, hanem az. Ebből a forrásból megtanulja az ember a muzsikát, talán ettől tud időtlenné válni. Ha egy ügyes dal szárnyára tudja venni azt a szöveget, ami aláfekszik, emeli, viszi, akkor az a szöveg, ha jó, beszél önmagáért.

— Annál is inkább, mert Sebő Ferenc népzenét is játszik. Én „veterán" táncházasként még emlékszem, sőt, birtoklom azokat a hanglemezeket, amelyekre táncházat is lehetett szervezni.

— Először József Attilával kezdtük, utána eszméltem rá, hogy itt micsoda kincsek vannak, s ástam bele magam a népzene világába egyre jobban és jobban. Félelmetes, hogy milyen értékek vannak. Most fedezem fel például azt, hogy a kétszáz évvel ezelőtti nagy slágerek, amire Csokonai a verseit írta, azok még itt kóvályognak Erdélyben, be lehet gyűjteni, most is éneklik őket, hogy a Tinódi-dallamok már négyszáz éve itt vannak. Kodály már a kilencszázas évek elején észrevette és figyelmeztetett, hogy nekünk egy hatalmas kincs lappang a nép száján, a szájhagyományban, olyan érték, ami könyvtárakban nem maradt fenn, s ezt nagyon okosan össze kell gyűjteni és átvizsgálni, mert a történelmünk egy része, és az irodalmunk nagy részét is így lehet megérteni. Holt szövegekként darálni, feladni kötelező olvasmányként semmi értelme nincsen, de ha énekeljük úgy, ahogy azt eredetileg elképzelték, hát akkor a költészet, az irodalom megszólítja az embert.

— Ennek ellenére nem túl hallgatott műfaj manapság az énekelt vers. Vajon helyet tud szerezni magának a mai gépzenés, tömegzenés világban?

— József Attila azt mondta, utalva persze egy jelenségre, hogy én szebben tudnék bolondítani. Most bolondítják az embereket, s nem jó dolog ez, mert ha leszoktatják a gondolkodásról, az önkifejezésről, akkor tömeges méretekben tönkretesszük az embereket. Én a közönségemmel meg vagyok elégedve. Az, hogy most a média olyan dolgokat pártfogol és ezáltal terjeszt el, amiben semmiféle értelem nincsen, azért aligha vagyok én felelős. Mi tesszük a dolgunkat, van két klubunk, járjuk az országot, a világot is, mindenütt olyan emberek vesznek körül, akik igénylik ezt a zenét. Ha nem lenne ez a visszajelzés, én nem csinálnám. De mi nem tudunk versenyezni egyetlen televíziós show-val sem, amibe rengeteg pénzt pumpálnak. Ha belénk tennék, akkor minket ismernének többen, ez ilyen egyszerű. Mert mi populáris zenét játszunk, műfajilag is az, nem vonósnégyes, nem elvont Schubert-dal, hiszen ez tetszik kicsinek-nagynak. A kérdés messze vezet, a propagandának megvannak az eszközei, Göbbels ezt remekül kitalálta, az amerikaiak ezt most remekül csinálják az egész világon. Én szégyellem magam helyettük.

— Mégis a magyar zenekultúra része lett az amerikai popkultúra, maga Sebő Ferenc is gitárral a kezében kezdte.

— Igen, de mi már akkor József Attilát énekeltünk, amerikai dalokat soha, s a mai napig azt tartom, hogy hülyeség lenne nekünk túlontúl elmenni erről a vidékről, amikor ilyen gazdag zenei anyagunk van. Ők tanulhatnak tőlünk, a magyar népdalanyag annyira gazdag, és olyan messze vezet, hogy az egész ezeréves Európának a hagyományait reprezentálja. Mivel szépen fel is térképezték, felgyűjtötték, kielemezték, ez használható is. Egész Európát és a világot is meg tudjuk tanítani saját múltjára.

— Sebő Ferenc tudja, hogy dalait itt, Erdélyben összejöveteleken, tábortűznél éneklik?

— Igen, néha eljut hozzám ilyen hír, de én azért szeretek itt lenni, mert itt nem csak az én dalaimat, hanem nagyon sok dalt ismernek az emberek. S ez egy csodálatos dolog. Magyarországon jobbára elmúlt ez az idő, itt nem kellene ugyanennek megismétlődnie. Az embereket nagyon összeköti az éneklés, a dalolás, s az én tevékenységem annak a propagandája is, hogy énekelni nem csak a színpadon, hanem mindenhol kell. Mi csak tippeket adunk, hogy mit érdemes énekelni.

— Köszönöm, és további eredményes „tippelést" kívánok.