Az elmúlt hét folyamán újra Sepsiszentgyörgyre látogatott Erőss Zsolt, a magyar hegymászás egyik legkiemelkedőbb alakja, és nagyon érdekes előadáson ismertette legutóbbi expedícióját, ez pedig jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy interjút készítsünk vele. A csíkszeredai származású alpinista ez év májusában jutott fel a nepáli Manaslura (8156 m), amely a negyedik legveszélyesebb nyolcezres a halálozási statisztikák adatai szerint. Sajnos, a sikeres expedíciót egy szerencsétlen esemény árnyékolta be: ereszkedés közben Erőss Zsolt barátja, Szabó Levente sebészorvos életét vesztette. A székelyföldi származású hegymászó — így sikereit mi, székelyek is magunkénak érezhetjük egy picit — a Föld tizennégy nyolcezres csúcsa közül már nyolcat megmászott, idei teljesítményével a magyar hegymászás tizedik nyolcezres csúcsát sikerült elérnie.
Erőss Zsolt 1968. március 7-én született, a Gyergyói-medencében nőtt fel, a hegymászással 1981 nyarán ismerkedett meg a Békási-szoros szikláin. 1988 decemberében édesanyával és testvérével kitelepedett Magyarországra, 1990-ben volt az első expedíciója. 2002-ben első magyarként jutott fel a világ tetejére, a 8850 méter magas Csomolungmára.
— Ha Erőss Zsolt nevét hallom, a hegymászás és a Himalája jut eszembe, de emellett rengeteg más hegycsúcs meghódítása is fűződik e névhez. Mindezen túlmenően ki Erőss Zsolt?
— Én hegymászóvá váltam, és az életem ezzel szorosan összefonódik. Gyakorlatilag most boldog családapa is lettem. Ez még egy olyan vonatkozása az életemnek, ami nem köthető még a hegyhez, bár később a gyereket hozzá fogom kötni, úgy érzem. Tulajdonképpen az, ahogy én gondolkodom, ahogyan fényképezek, ahogyan filmezek, és ezeket csinálhatom bármilyen szinten, mind meghatározza a hegymászás.
— Csíkszeredában születtél, Gyergyószentmiklós környékén nevelkedtél, és már gyerekkorodban megismerkedtél a hegymászással. Hogyan alakul ki egy ilyen szoros kapcsolat ember és hegy között?
— Jó néhány embernek tud súlyos mániájává válni a hegy és a hegymászás. Általában az a természetes, hogy ez egy hobbi, tehát van az embernek valamilyen megélhetése és egy hobbija. A hegymászás egy ideális természeti tömegsport, de nem olyan, amiből élni lehetne, hiszen itt nagyon kevés a lehetőség arra, hogy az ember karriert vigyen végbe, meg profi sportoló legyen. Számomra szerencsésen alakultak a dolgok. Az erős motiváció és a különböző helyzetek abba az irányba sodortak, hogy nekem aktívan nem nagyon kell más civil foglalkozás, csak minden, ami a hegyhez köt, és ezekből élek meg.
— Idén a Manaslut másztad meg, és ennek kapcsán látogattál Sepsiszentgyörgyre. Beszéljünk egy picit erről az expedícióról.
— Egy szép és jó hangulatú expedíciónk volt, jó csapat alakult ki, és sikeres is volt olyan szempontból, hogy elértük a csúcsot. Ennek ellenére mégis szomorú véget ért a dolog, s teljesen átalakult az egész. Amikor jöttünk le a hegyről, elvesztettük egyik társunkat, egy jó barátot, egy csapattagot. Szabó Levente orvos lezuhant, és ott kellett eltemetnünk. Ez nagyon átalakította az egészet, és még csak szomorúsággal tudok, tudunk visszagondolni erre az expedícióra, bármennyi jó pillanata is volt. Nekünk idő kell arra, hogy a történtek oldódjanak bennünk, és hogy ez a dolog nem határozza meg annyira az expedíció jellegét. Valójában ez jó expedíció volt, de sajnos, volt egy olyan baleset, amit mi maximálisan úgy kezeltünk, ahogy egy ilyen balesetet kezelni lehet. Ez a baleset teljesen váratlanul ért minket, olyan baleset volt, amire nem lehet számítani, és nem lehetett tenni ellene.
— Gondolom, megrázó volt elveszíteni egy barátot… Ilyen körülmények között milyen motivációra van szükség ahhoz, hogy úja és újra felmenj a hegyre?
— Aki hegymászásra adja a fejét, elkezdi tanulni a hegymászás főbb szabályait, és biztonsággal kell másznia. Balesetek vannak, voltak, lesznek, és ezeket ki kell elemezni, hogy később el tudjuk kerülni őket. A hegymászásban a kezdetektől benne van az, hogy magasak a kockázatok, és ezeket tudni kell kezelni. A mi mentalitásunknak bele kell nőnie ebbe, el kell fogadnia ezt. A legrosszabb az, amikor megtörténik egy baleset a környezetünkben. Ellenben lehetünk szerencsések is, s lehetünk olyan helyzetben, hogy sokáig nem következik be ilyen eset, de aki sokat mászik hegyen, hegymászó-társaságokba jár, előbb-utóbb elveszít valakit. A hegymászó ezt sokkal jobban el tudja fogadni, mivel az ember maga választja meg, hogy milyen életet akar, milyen életcéljai vannak, hogyan éli az életét. A hegymászás értékessé és széppé teszi számunkra az életet. Mindezt el tudjuk fogadni úgy, hogy van egy közös életszemléletünk, aminek lehet olyan ára, hogy elveszítünk barátokat, és ezt el kell tudnunk fogadni!
— A helybeliek Szellemhegynek nevezik a Manaslut. Ott-tartózkodásotok alatt kiderült, hogy miért?
— Sajnos, nem. Az emberek az isteneket, a szellemeket mindig is felhelyezték a hegyekbe. Valószínűleg ilyen eredete lehet ennek a dolognak is.
— A tizennégy nyolcezres közül nyolc már megvolt. Melyik volt a legnehezebb?
— A legnehezebb hegy az olyan, mint a legszebb hegy, s nem nagyon lehet ezt megmondani. A legszebb hegy is változik: milyen fényviszonyok, milyen állapotok vannak… Ahogy ez változik, a nehézség is tud változni. Nehéz a legeket meghatározni. Amúgy mindig a legutóbbi kalandok élnek, és így lehet, hogy mindig a legutóbbi a legszebb, a legnehezebb.
— A Csomolungma csak harmadszorra jött össze, gondolom, az kemény dió volt.
— Nem tekintem a Csomolungmát nehéz hegynek, s még a K2-t sem — amelyet még nehezebbnek tartanak. Ezt azért mondom, mert amikor jó viszonyok vannak, elég könnyen fel lehet menni ezekre, mindez természetesen az én szemszögemből. Amint egy kicsit rosszabb az idő, vagy megváltoztak a viszonyok, már veszélyes, lehetetlen a feljutás. Ez a dolog áll a legmagasabb, de az alacsonyabb hegyekre is, akár alpesi szinten.
— Mi a következő cél, melyik nyolcezres csúcs megmászását tűzted ki jövőre?
— Vesszük tovább a hegyeket. Ez a baleset bennünk van, ezt még hurcoljuk, de mindenképp megyünk tovább. Annak, hogy történt egy ilyen baleset, nem kell nagyon befolyásolnia a mi elképzeléseinket, amelyek nagyon előre vannak tervezve. Tizennégy nyolcezres hegycsúcs van, a tizediket érte le a magyar hegymászás a mi expedíciónkkal, és el kell érni a tizenegyediket is jövőre. Ez a Kancsendzönga Nepál és India határánál.
— Egy idő után elfogynak a meghódítandó nyolcezresek. Mi lesz azután?
— Ez a kérdés már az Everest kapcsán fölmerült: ha megvan a legmagasabb, akkor mi lehet még a cél? Nem kellenek a legek, egy a fontos: a cél. A hegymászás egy életforma, amelyben megtaláljuk önmagunkat a természet legnagyobb erői között, olyan tevékenységben, amivel próbára tesszük a fizikumunkat és a mentális képességeinket, s mindezt élvezettel tesszük, illetve örömünket leljük benne. Még egyszer hangsúlyozom: ehhez nem kellenek a legek, legmagasabb, legnehezebb, legtizennégyebb, vagy ilyenek. Egyszerűen csak szép hegyek, szép kalandok kellenek. Hegyből végtelen sok van még. Az ember mindig szeret új helyzetek, új kihívások elé kerülni.
— A háromszéki hegymászók is rengeteg helyen megfordultak mostanság, és szép eredményeket értek el. Hogyan értékeled munkájukat?
— Dicséretes! Jó látni, hogy az ittenieknek is lehetőségük van elmenni és hegyet mászni. Időnként úgy tűnik, Magyarországon nehezebb összeszedni a pénzt, és nehezebb kijutni ilyen hegyekre, mint innen. Az a lényeg, hogy az ember pénzt tud szerezni, tud csapatot összeszedni, tud utánpótlást nevelni, ettől kezdve a természetjárásnak ezen szélsősége jó úton van. Szerintem erre itt mindenképp szükség van! Eléggé példaértékű, emberi értékeket tudunk létrehozni ezekben az expedíciókban, és ez nagyon hasznos, hogy itt is ugyanígy megy. Örvendek ennek.
