Van viszont más lehetőség is: hagyjuk a hánytorgó hajóskapitány hánykódó hajóján magunkat sodratni.
Ha már az autonómiával így megjártuk, hogy az elnökválasztási hacacárét megelőző időszakban hol Traian verte bele az orrunkat a saját önrendelkezési „piszkunkba”, hol Mircea huzigálta az autonómia miatt a fülünket, s a kampány második menetében inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a hajóskapitány öt évvel ezelőtt Ploieşti-en „megérintette-e” csupán a helytelenkedő kölyköt, vagy másfél méteres karjával be is húzott egyet neki, és ezt napokon keresztül osztották, szorozták, rikácsolták, kurjongatták a képünkbe, és mivel korunkban a vizuális agresszió a legelvetemültebb, hunyjuk le a szemünket, hogy ne lássuk, az ország sorsának államelnöki alakítása helyett magukra tudós professzori kinézést kenve micsoda handabandázást folytatnak itt.
Ha nagyon reszkető kézzel ugyanis az alattvalói felnyársalására alkalmas tekintetű Geoană neve mellé nyomjuk a pecsétet, ugyan bizony mit nyerünk? Valahol a ködfüggöny mögött egyelőre egy ugyancsak kisebbségi miniszterelnököt, aki megpróbálja az ország szénáját gazdasági vonatkozásban feltakarni és boglyába rakni. Ehhez, külföldi kapcsolatteremtő lehetőségeit tekintve, valóban alkalmasnak tűnik. De egyébre? Mircea révén még inkább a hatalomba emelődik az a posztkommunista slepp, amely húsz év alatt politikai hatalmát gazdaságivá konvertálta, magyarán: az ország vagyonának tetemes részét lenyúlta. És a székely- és egyébföldi autonómia? No, ne vicceljünk. Hát eddig is csupán a hajóskapitány elleni matrózlázadásokban volt ránk, magyarokra szükségük. És a szövetségeseket, a jó konzervatív vezérek velünk kapcsolatos érzelmeit is jól ismerjük.
December elsejét nagy parádéval ünneplik. Ezeken a napokon nem csak a légi haditechnika csodái röppennek magasba, hanem rég elszálltak a gyulafehérvári és az ezt követő fogadalmak is.