— Egy nemzet testét csonkította meg a trianoni döntés, és fájdalmunk, hiányérzetünk a 87 év alatt sem csappant — hangsúlyozta Gazda Zoltán, az MPSZ sepsiszéki elnöke. Kifejtette: a június negyediki megemlékezés időszerű, alkalmat nyújt, hogy világgá kürtölhessük, Romániában a demokrácia csak hazug máz. Úgy véli, ha a román hatóságok továbbra is semmibe veszik a székelység jogos követelését, az autonómiát, akkor még szélesebb körű önrendelkezésért kell síkra szállni. Tamás Simon Lehel az Erdélyi Magyar Ifjak nevében szólt: a múltat elfelejteni nem szabad, és azoknak megbocsátani, akik egy nemzetet próbáltak és próbálnak megsemmisíteni, nem lehet. Ha egy nemzet élni akar, nem elég csak a múlt fájdalmaira emlékezni. Nem elég, hogy csak könnyezni tudunk, de ünnepelni nem, ha megadjuk a végtisztességet az időseknek, de félünk a gyermekáldástól. Ha nem születnek gyermekek, a Kárpát-medence nem fog elnéptelenedni, de a magyarság kihal, s amíg mi csak gyászolunk, mások ünnepelnek majd — hívta fel a figyelmet a fiatal szónok. A civil Magyarország üzenetét hozta el Éhn József, a Társaság a Kárpát-medencei Magyarokért elnöke, aki szerint a magyarországi civilek jövőjüket csakis velünk együtt képzelik el, a határokon kívül élőket a magyarság védőbástyáinak tekintik.
,,Ha ezek a védőbástyák elesnek, a magyarság sokkal gyengébb lesz. Ha megmaradtok, akkor mi is megmaradunk, és a nemzet is meg fog maradni. Ez a tét" — hangsúlyozta Éhn József. Kifejtette, nincs nemzetstratégia a jelenlegi súlyos helyzetből való kilábalásra, nem nevezték nevén a magyarság problémáit, s mindez lehetetlenné teszi azt a minimális célt, ami a nemzet határok fölötti újraegyesítésében foglalható össze. Bayer Zsolt újságíró beszédét a 2004. december 5-i népszavazáson történtek köré építette. Minden nemzetet annyira fognak becsülni, amennyi tiszteletet kiharcol magának. A románság most jobban áll nemzeti lét dolgában, mint mi, magyarok — idézte fel egy román barátja szavait. Nemcsak a múltat kell bevallani, de a jelennel is szembe kell nézni — fejtette ki. ,,Remény van, mert mindig, minden időben van, aki fellázad. Vannak idők, amikor a nem felejtés is lázadás, amikor a puszta ottlét is lázadás. Amikor eljön a pillanat, és megkérdeznek benneteket — mert el fog jönni —, akkor nehogy véletlenül azt cselekedjétek, amit mi tettünk 2004. december 5-én" — mondotta, és utalt ezzel korábbi felvezetésére, melyben a jobboldali magyarok bűnéül rótta fel az akkori urnáktól való távolmaradást. ,,Ennyi a remény, és az, hogy minden magyarnak tudnia kell, nincs két magyar világ, csak magyar van itt, a Kárpát-medencében. Soha ne adjátok fel!" — zárta beszédét Bayer Zsolt. A megemlékezés talán legmegrendítőbb momentuma Kovács István unitárius lelkész a magyarság felépüléséért mondott imája volt. Az emlékezés a gyász fontosságát emelte ki, azt, hogy nem szabad a feledés jótékony közönyébe burkolózni. „87 évvel ezelőtt azt mondták őseink: Nem, nem, soha! Él az ősi jog! Trianont ledöntjük, és zászlónk győzni fog! Azóta hányszor vérzett el ez az ígéret, hányszor osontunk megalázottan, hányszor éreztük magunkat bozgornak, hontalannak őseink sírja mellett, hányszor csengett idegenül nyelvünkben, szánkban édes anyanyelvünk, hányszor akarták fejünk fölül is ellopni hazánkat a magasban, s miután szétszabdalták hazánkat, el akarták lopni hitünket is, múltunkat, történelmünket, emlékeinket. Mindent, hogy hontalanok legyünk, szélsodort falevelek, igazi bozgorok. Látszólag sikerült" — hangzott az ima. Kovács István az összesereglett megemlékezőket magnak, szikrának nevezte, amely nem engedi, hogy a feledés habja mindent beborítson, amely szembeszegül az igazságtalansággal, és kimondja: Nem nem, soha! Kimondja, hogy jogunk van élni itthon! Jogunk van jövendőt álmodni és múltat átmenteni. Istenem, őrizd meg ezt a lelki hazát, amely újból hazát teremt a lábunk alá — hangzott a fohász. A megemlékezés a magyar és a székely himnusz, majd a Szózat eléneklésével zárult.
