Más nemzet ünnepeit illik tiszteletben tartani, s bár számunkra egyáltalán nem örömteli, hogy annak az országnak, melyben élünk, nemzeti ünnepe a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájára, a történelmi Magyarország feldarabolására emlékeztet, az elmúlt két évtized alatt igyekeztünk háttérben maradva nem megzavarni a románság december elsejei megemlékezéseit.
Értettük pontosan, ami számunkra tragédia, az számukra nemzeti álmaik be-, illetve kiteljesedését jelenti. Nekik volt és van is okuk örömre, ünnepre. Tegyék — vallottuk s valljuk —, de nélkülünk. Az RMDSZ vezetői lassan ugyan, de megértették, jobb, ha ezen a napon nem nagyon tolják előtérbe magukat, s elfogadtatják román kollégáikkal, hogy vannak olyan történelmi események, melyeket egyik nemzet győzelemként, másik tragédiaként él meg, s december elseje ezek közé tartozik.
Ilyen összefüggésben semmi mentséget nem találok Szász Jenőnek, Rácz Károlynak és Nagy Istvánnak, a Magyar Polgári Párt elöljáróinak, hogy eleget tettek Traian Băsescu meghívásának, s megjelentek Bukarestben az elnöki palota ünnepi díszben ragyogó nagytermében. Ráadásul másnap örömmel közölték a sajtótájékoztatójukon megjelent újságírókkal, hogy Traian Băsescu kezet rázott és koccintott velük. Akarhat-e ember többet?
Hogy az MPP kit támogat az elnökválasztás második fordulóján, az ő dolguk, az ő választásuk. Az is, hogy ezt miért, milyen indíttatásból teszik. Annyit ellenben egy magát polgárinak valló párt vezetőitől csak el lehetne várni, hogy ezt a napot ne tekintsék eszköznek politikai karrierjük kiteljesítésére. Jusson eszükbe 2002. december elseje, Budapest, a Kempinski Hotel, amikor is Adrian Năstase, Medgyessy Péter, Verestóy Attila és mások tartották fontosnak együtt ünnepelni. És amit az erdélyi magyarság azóta sem bocsátott meg egyiküknek sem.
