Lehet, van, aki felkapja a fejét a címet olvasva: vajon kik és mit szeretnének tanulni attól a népcsoporttól, melyet általánosan lenéznek a többiek, és legtöbbször elfordítják a fejüket, ha szembetalálkoznak velük? Pedig van egy fiatalokból és középkorosztályból álló japán réteg, amely az utóbbi időben egyre nagyobb kíváncsisággal fordul a cigányok felé. Mi több, tanulna is tőlük.
Tanizaki Seikót személyesen is sokan ismerik az őrkői telepen. „Seiko, Seiko!" — kiáltották kórusban a maszatos gyerkőcök, amikor kimentünk néhány fotót készíteni. Én néhány évvel ezelőtt véletlenül ismertem meg a fiatal, bájos japán lányt, amikor a városba érkezett. Együtt utazván a városi autóbuszon, mosolyogva, tört magyarsággal mesélte el, hogyan ismerkedett meg fiatal egyetemistaként férjével, Bálinttal Kolozsváron, a néhai Seres András néprajzkutató fiával... Családalapítás után megszületett kisfiuk, majd rövid ideig Japánban éltek, aztán hazatelepedtek Sepsiszentgyörgyre. Kisfia, Balázs Taiki már óvodába jár, és mindkét nyelvet jól beszéli.
Idővel Seiko mintegy utazó nagykövete lett a japán—magyar, sőt, japán—roma barátságnak. Bejárva Kovászna megye és az ország egyes vidékeit, gyönyörű fotókat készített különböző témákkal és kétnyelvű felirattal, magyarázattal ellátva feltette a blogjára, mely elég népszerű, főleg a japánok körében (kistulipan.blog70.fc2.com). Így ismerkedett meg Ishida Yuumi japán fotóssal, aki már egyszer járt az országban.
Yuumi a kilencvenes években készített sikeres cigányfilmeket látott otthon. Mivel Japán-ban nagyon divatos lett a cigányzene, érdekelni kezdte a romák élete. Indiába is elutazott fényképeket készíteni. Addig csak a romák életének romantikusabb felét (ének, tánc, népviselet) ismerte, de érdekelni kezdte a szegényebb réteg is. Először a Bukarest melletti Clejani falut látogatta meg, ahol nagy hírű roma zenekar él (Taraf de Haidouks). Kiállítást szervezett a falvakban készített fényképekből. Aztán kíváncsi lett az itteni romák életére is, és kisfiával, az óvodáskorú Solával eljött Erdélybe. Az Őrkő után a nyáron bejárták Hete, Feldoboly, Réty roma telepeit. Sőt, hosszabb ideig tartózkodtak a Marosvásárhely melletti Jedd faluban, ahol nagyon barátságosan fogadták őket. Seiko elmesélte, milyen kedvesen fogadta őket a faluban Gerebenes Kati néni, aki szállást adott nekik. Cigányul is tanították őket, és beöltöztették cigány népviseletbe is.
Megtapasztalták, hogy akárcsak más népeknél, a romáknál is van egy szegényebb és egy gazdagabb réteg. És a kettő között ott a határ. A szegények csak cigány nyelven beszéltek, sokszor nem merik óvodába se adni a gyermekeket, mert féltik őket. Így kimaradnak az iskolába való felkészülésről. A gazdagabbak pedig nem segítenek.
Kellemetlen élmény is érte a japán lányokat, mert miközben Yuumi fényképezett, valaki megdobta egy kővel. Nem értették, hogy miért, hiszen semmit sem követtek el. Később kiderült, hogy csak figyelemfelkeltésre akarták használni a követ...
Yuumi régebb japán lapoknak dolgozott, most önálló fotósként próbál megállni a saját lábán. Tokióban ruhagalériákban állított ki, jöttek a fiatalok, és megvették a képeit. Ez év októberében visszatért egy divattervezővel, és roma fiatalokat kerestek, hogy fotómodellként népszerűsítsék a japán divat szerint készített ruhákat. Katalógust fognak készíteni.
Hogy mi az a vonzerő, ami annyira kisugárzik a romák életéből? — töpreng el a kérdésen Seiko. ,,Hát szerintem a szabadságérzetük, ami nagyon nyilvánvaló. A gazdasági válság Japánban is érződik, s ezt egyre nehezebben élik meg az emberek. S mivel nem tudnak társadalmilag beilleszkedni, sokan elvetik a reményt, és öngyilkosok lesznek. Hiányzik a jövőbe vetett érzés reménye. Aztán vannak személyek, akik anyagi jólétben nőttek fel, s nem tudnak lemondani bizonyos dolgokról. A régi generáció még hitt Buddhában, de ezt a hitet nem tudták átadni a mai generációnak, s a fiatalok nagy része hitetlen. Nem szorosak az emberek közötti kapcsolatok. Miután azt láttuk, hogy a romák nagy része a karjában hordja a gyermeket, Yuumi kisfia megkérdezte, hogy miért nem veszik őt is ölbe. Japánban nem szokás ölbe venni a gyermeket, babakocsiban nőnek fel. Ezáltal a lelki kapocs is sokkal lazább, hidegebb a szülő és gyermek között. A romáknál már gyermekkorban megszületik a biztonságérzet, ami elkíséri őket egész életükben. Nagyon szeretik egymást a családtagok, összetartanak. Van, amikor a legnagyobb szegénységben is megőrzik jókedvüket, humorukat. Valahogy ezt szeretnék megtanulni tőlük a japánok. Csodálkoztunk azon, hogy itt még telefonhívás nélkül is elmehetünk valakihez, meg lehet látogatni. Sokkal lazábban, szabadabban élnek Romániában az emberek. Nem kell mindig előre bejelentkezni, mint Keleten. A japánok nagyon udvariasak, betartják a szabályokat. Ugyanakkor nagyon nehezen beszélnek a problémáikról. Úgy látom, mintha hiányozna a kommunikáció az emberek életéből. Én Oszakában tanultam, olyan nap is volt, hogy senkihez sem szóltam. Ott a diákok is egyedül vannak, itt meg közösségben. Mivel blogot, internetes naplót kezdtem írni, az oszakai televízió is érdeklődni kezdett, hogyan élnek külföldön az emberek. Van egy japán kézimunka-folyóirat, amelybe még szoktam írni, bemutattam a hétfalusi és árapataki népművészetet.
A japánok azért szeretik tanulmányozni a romák életét, mert nincs bennük előítélet. Hasonlít a bőrünk színe is, ázsiaiak vagyunk — s lehet, ez a magyarázata annak, hogy kölcsönösen elfogadjuk egymást."