Most éppen utazom, vonattal megyek eléfelé, aztán rám tör az éhség. Erre azonban fölkészülök, ha van mód rá. Volt, otthonról megyek, margarinos kenyér, egy szelet sajt rajta, só, kettévágva, és akkor már két szendvicsnek is lehet nevezni.

A vonat halad, egy szóval sem lehet mondani, hogy száguld, de Berecket például eléri egy ilyen majdnem halálra ítélt, okoska szárnyvonat szárnyalva két és fél órán át. Az ugye már valami negyvenöt kilométer. Nem semmi.

Csönd van, hajnalban nem csevegnek az emberek. Eszegetem a nekem juttatottat, akkor a harmadik ülés felől odalépeget hozzám egy cigány leányka, nincs több hétéveskénél, amennyi az unokám volt ezelőtt három esztendővel. Néz, azt mondja: Kérek egy falást.

Megszédül benned ilyenkor minden jóság s nyomorúság, lenyelni sincs kedved az első falatot, már nyújtod is neki, vedd el, kicsim, vedd csak el ügyesen.

Elveszi.

Nézi a kis deszkaasztalon, azon a vonatos lapon a zacskóban levő másikat.

— Itt van anyámmal a kicsi testvérem is...

Ez a leányka nem volt rongyos, fel volt öltöztetve, mocskoska sem, mentek valahova, aztán nem ettek otthon. Esetleg nem volt már idő a sietségben. Még az is lehet, hogy nem volt mit.

Adom én, hogyne adnám, csomagolom belé ügyesebben a nyitott zacskóba a másikat, már hogyne, elveszi, megköszöni.

Valahol ordít az igazság bennem, mintha egész Etiópia belém költözött volna éhével, szomjával, ide, két kis állomás közé a mellkasomba, hogy ne legyek egyedül.

Nem vagyok egyedül, nem vagyok éhes. Nem jutnak eszembe olyan zöldségek, hogy felzárkóztatás, fajgyűlölet, cigányüldözés, szegregáció. Még azt a nem létező fogalmat is elfelejtettem, hogy demokrácia.

Pallom kezem, megreggeliztem mélyen, mélyről, elég ez mára, s lám, juttatok neked is belőle ennyit.

Egy görög bölcs mondta: Sose utazz műanyag pohár nélkül, hátha valaki megkívánja azt a bort, amit iszol üvegből...

Vagy Simó Péter bá mondotta Korondon 1962-ben?

Voltak s vannak ma is görög meg székely bölcsek, étlen is elegen.