Azt tudjuk már, és meg is írtuk, hogy az Európai Unió nem titkolt célja
a diák- és a szabadidősport fokozottabb állami finanszírozása, szemben
a teljesítmény-, vagyis a professzionális sporttal, melyet az üzleti
világ gondjaira bíz.
Hadd bizonyítsák az üzletemberek, hogy valamiért tudnak áldozatot is hozni, valamiben tudnak segíteni. És azt is tudjuk, hogy az unió célkitűzése máris visszhangra talált a XIII. Olimpiai Kongresszuson, ahol megfogalmazták az aranyigazságot, mely szerint a rendszeres sportolás elengedhetetlenül szükséges a jövő nemzedéke számára, továbbá hogy a sport a helyi nemzeti tradícióink, kultúránk és történelmünk szerves része, s mint ilyen, létfontosságú szerepet játszik a közösségek közötti kapcsolatépítésben.
Hogy a fentiek megfogalmazásával nem szórakozott az unió — de nem ám —, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a december 1-jén életbe lépett új alapokmánya, a Lisszaboni Szerződés, mely az unió történetében először jogi alapot teremt a sport számára. A 6. és 165. cikkek kiemelik a sport fontosságát az unión belül, elismerik sajátos természetét, és deklarálják, hogy a sport támogatása közösségi célkitűzés. Ez azt is jelenti, hogy a sport egyre komolyabb szerephez jut a nevelésben és a szociális integrációban. Tehát tagadhatatlan a sport szerepe és hatása a társadalomban, a fiatalok sorában.
Adott tehát az újabb lehetőség a sport számára, csak élni kell vele. Más szavakkal fogalmazva, a labda fel van dobva, ott pattog a mi térfelünkön, rajtunk a sor, hogy megjátsszuk, vagyis a szerződés kínálta jogi kereteket megtöltsük tartalommal!