A sepsiszentgyörgyi Szabó—Asztalos—Lakatos és Építészek Egyesített Szövetsége 1907. augusztus 4-én értesült, hogy a városba érkezik a Bukaresti Magyar Dalárda. Segvens József, a szövetség elnöke gyűlést hívott össze, ahol ismertette a tagokkal a Bukaresti Magyar Dalárda átiratát. A tagság örömmel vette tudomásul a bukaresti magyarok érkezését, és eldöntötték, hogy az állomásra kivonulva zászlóval várják őket, a szövetség teljes létszámban meg is jelent.
A Bukaresti Magyar Dalárda tagjai iparosemberek voltak, akik a Székelyföldről vándoroltak a román fővárosba. A 19. század második felétől számos mesterember hagyta el szülőföldjét, keresett munkát Bécsben, Pozsonyban, Budapesten és Bukarestben. A kivándorlás oka a Székelyföld ipari elmaradottsága és az ezzel járó munkanélküliség volt. Legtöbben ácsként vállaltak munkát, és ha meg lehetne számolni a mestergerendákba beírt neveket, érdekes adat derülne ki. A szomorú az volt, hogy a második generáció elfelejtette nyelvét, székely nemzettudatát, és így lettek idegen ország állampolgárai.
1907. augusztus 6-án a sepsiszentgyörgyi állomáson sok mesterember ismerhette fel egykori iparostársát. A Bukaresti Magyar Dalárda tagjai akkor még büszkén vállalták magyarságukat, és mindent megtettek azért, hogy az idegen országban is megőrizzék kultúrájukat. Erős közösségüket az első világháború is gyengítette, de mindig sikerült újraszervezkedniük.
Napjainkban az idegen országokba elvándoroltak dalárdája már nem tér vissza, az alkalmi munkára kivándorlók nem alkotnak erős közösséget, mint száz évvel ezelőtt Bukarestben. Munkájuk értékét más országok statisztikáiban mérik. A fiatalok nagy része újraéli ősei sorsát, jó részük, lehet, már nem jön haza soha.
