Először is azt kell leszögeznünk, hogy a monstruózus választási nagykoalíció sztárja, Mircea Geoană az utolsó napokban, különösen a tengerészkapitánnyal való párharcban, halvány teljesítményt nyújtott, amelyet a sajtómogulok kezében lévő újságíróhad sem tudott sugárzóvá fényesíteni, hiába törülték az érvek és program nélküli, vagdalkozó mondókája előtt a bowlingpályát.

A szociáldemokrata elnökjelölt eleve erre a szerepvállalásra kényszerült, a mostani választási menetben ugyanis nem pártprogramok vonultattak a közvélemény ítélőszéke elé, hanem egymás pokoljáratásán tüsténkedve, a román sajtó nagy részének hajrázása közepette nem két államfőjelölt párbaját, hanem egy kakasviadalt készítettek elő, amelyben a Hajóskapitány vérzőbb sebeket csíphetett a más tollazatú baromfi taraján. A vörös kakas udvarában rikácsolók pártprogram számonkérése helyett egy álló héten át a tízéves kölyköt indulatosan meglegyintő vagy egy ,,takarodj innen arrébb!" típusú, arcot érintő mozdulatot turbóztak fel, a jelenetet nyilvánvalóan kígyómarás-villámgyorsaságúvá pörgetve.

A kampány végére értelmét és tartalmát veszítette a szőke démon, Elena Udrea miniszter asszony negatív túlszerepeltetésének szándéka is, amely önmaga ellentétébe csapva egy ápolt és kellemes nő benyomását keltette, és alkalmat szolgáltatott arra is, hogy különösen a székelyföldi néző elgondolkozzék azon, ahol ez a kapitány udvartartásához tartozó hölgy miniszterként eljárt, nem hamis gyöngyöket szórt az eléje járulók lábához, hanem utána utak öltöztek aszfaltgúnyába, turisztikai létesítmények sorsa fordult jobbra. Ekképpen a hol nyílt, hol alattomosan pletykás üzelmek is önmaguk ellen fordultak: egy kellemes küllemű, mosolygó nőből ugyanis nem könnyű égetni való boszorkányt kreálni.

Mindez csak néhány röppenő forgács abból az erőlködő faaprításból, amely a kifaragásra váró vörösfenyő-gerendát végül is görbe kaszanyéllé farigcsálta. Végül ezt a csatát sem a szürkére iskolázott tábornoksarj lőtte el, hanem az előtte tolongók és a mögötte taszigálódók raja.

Szándékosan turkáltam a jelentéktelennek tűnő apróságok között, amelyek végül is képesek voltak a szavazó szája ízét megváltoztatni, hogy kiemelhessem a lényeget: a Kapitány ellen alkalmilag összetákolt szörnyszövetség valóban monstruózussá sikeredett. Mit keresett — és mit keres? — ebben például a Nagyrománia Párt és a habzó szájú Vadim társaságában az RMDSZ, miközben a politikai ripacs híveinek egy bandája éppen Sepsiszentgyörgyön vagdossa a képünkbe, hogy mi mongol jövevények vagyunk ezeknek a jöttmenteknek az ősi földjén?

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mit keres egy posztkommunista monstrumalakzat mellé simulva egy, az európai polgári oldalhoz, a jobboldalhoz tartozó párt, mint amilyen a liberálisoké? Mircea Geoană személye egymagában nem elegendő annak a közvéleménybe sulykolására, hogy a kapitány maga is nómenklatúrista volt, hisz az átkosban olyan funkciókat töltött be, amelyeknek elnyerése ennek a feltétele vala, ez nem elég, mert ott sorakozik és nyomul mögötte Iliescu apó, Năstase és a többiek a marosvásárhelyi magyarellenes pogrommal, a bukaresti bányászjárásokkal, a jobboldali pártok kiszorításával, a rabló privatizálás elindításával és napjaink moguljaival. Miként lehet hatékonynak gondolni azt a propagandát, hogy a Kapitány antikommunizmusa egy semmi, hisz húsz év alatt generációk nőttek fel, amikor az egyszerű ember orrát is csípi az a szag, amelyet az áraszt, hogy ezeknek a fiataloknak egy része belenőtt ebbe a gúnyába?

Végül is Traian Băsescut hajszálnyi és sokak által vitatott előnnyel a folyam holtmedrébe átcsapott sodorvonal juttatta révbe, és nem a disszidens románok hadai, akik méltán küldték haza voksukat, hiszen a román nemzetegyesítésben volt és van a Kapitánynak némi szerepe, amiből a mi nem magyar magyarjaink is tanulhatnának.

A mostani államelnök-választási csatában az RMDSZ két alapvető hibát követett el: az elsőt, amikor választási szövetségbe sodródott a Geoană mögé felzárkózott blokkal anélkül, hogy ebben a kérdésben egyeztetett volna az MPP-vel, a Székely Nemzeti Tanáccsal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a mindannyiukat összefogni hivatott Egyeztető Fórummal. (Nincs túl sok ,,tanács", nem emiatt is tapossák egymás sarkát?) Ez a lépés két dologgal menthető: Crin Antonescu közvetlenül az első forduló után olyan gyorsan döntött, hogy Bukaresttől Brüsszelig érő konzultációkra és a szokásosan hosszas, egyesek miatt szócséplővé degradálódó vitákra nem volt fizikai idő és alkalom, másrészt az RMDSZ a saját pártcsaládjához (?) tartozó Nemzeti Liberális Párttal (NLP) lépett paktumra, tehát közvetve került be, ,,ahova te mégy, én is oda megyek" alapon a monstruózus választási koalícióba. Ez a lépés politikai erkölcsi vonatkozásban (egyáltalán van ilyen?) valamennyire védhető.

Az RMDSZ másik melléfogása a második választási forduló elején már nem védhető. Legfeljebb a választó személyes döntésére kellett volna bízniuk azt, hogy a két rossz közül melyikre szavazzon, ami aztán valójában be is következett, de eközben sokféle zavart és tusakodást okozott, különösen a székelyföldi magyarság körében. Ebben a kérdésben Tőkés László higgadtan érvelt, de a másokkal meg nem osztott és egyeztetés nélküli választási paktum újra megosztotta a magyarságot, s a mostani történeten túlmutatva kétségessé tette az erdélyi magyar—magyar egyezkedés minden esélyét a jövőben.

Ennek a következménye a rendkívül alacsony magyar választási részvétel, és nem csupán annak, amit utólag szeretnek hangoztatni (a románság is), hogy a magyarság nem volt közvetlenül érdekelt az elnök kilétében. Ez egyébként így nem igaz, hisz a Kapitányra adott szavazatok többsége az MPP felhívása mellett annak tulajdonítható, hogy a magyarság Geoană személyével együtt nem akarta a posztkommunista politikai formációt és ,,a társult főhatalmak" többi elemét beemelni a hatalomba, bármennyire is fényezték a jelölt személyiségét.

Halvány érvnek bizonyult a Klaus Johannis valóban robusztus személyisége is, és maga az a tény, hogy a német kisebbséghez tartozik, mert sejteni lehetett, hogy egy ilyen karakterű férfi nem lehet örökéletű, és nem szerezhet örök dicsőséget Bukarestben, bárki is legyen az államelnök. Az sem volt megnyugtató, hogy a szocialisták egyszerűen átnéztek az RMDSZ feje fölött, előbb Kelemen Hunort szorították holtvágányra, utóbb a magyarság egészét. Egyetlen fogódzó, Crin Antonescu karakánsága és intellektusa utalt arra, hogy bennünket nem lökdösnek teljesen félre az útból.

Végül is ezt a gondolatsort egybefogva: az RMDSZ mindezek ellenére jobb helyzetben van, mint két héttel ezelőtt. Az NLP-vel kötött egyezség ugyanis erkölcsileg is helyénvaló. Különösen abban az esetben, hogy ha ,,ahová te mész, én is oda megyek" a kormányalakításhoz, akár a kormányzatban való részvételhez vezet. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezzel a ,,visszalépéssel" az RMDSZ nem az adott szavát szegi meg, hiszen, amint ezt Klaus Johannis is közérthetően kifejtette, az eddig érvényes paktum a választások időszakára és alkalmára szólt, a kormányzásról szóló egyezségek már más lapra tartoznak.

Ennek az új szövetségnek viszont erős akadálya az, hogy Crin Antonescu és Ludovic Orban, az NLP két meghatározó személyisége hallani sem akar a Kapitánnyal való együttműködésről, annak ellenére, hogy a két, magát liberálisnak mondó párt a magyarság képviselőivel egy hazai, magyarhoni és európai pártcsaládba, egy sodorvonalba kerülhetne.

Az utóbbi fontossága, ideológiai megalapozottsága, sajnos, csak elvétve hangzott el ebben a rettenetes elnökválasztási kavalkádban.

A ,,változásra" — ez volt a választási kampány egyik legjobban lejáratott szlogenje —, szóval, a változtatásra az is esélyt sejtet, hogy az a Tăriceanu, akit a Kapitány annyiszor akart hullámsírba küldeni, kijelenti, hogy pártja nem lehet az SZDP kicsi kutyája és utánfutója, és a liberális párt jövőjét nem lehet a Traian Băsescu elleni gyűlölet hálójába fogni.

Ha pedig az RMDSZ az NLP-vel együtt ellenzéki szerepet vállal (vagy egymaga csatlakozik a D-LP-hez), ezt egyeztetnie illik, legalább a tájékoztatás szintjén a magyarság többszínű képviseleteivel is.