Hétfő reggel, nyolc óra. Közzéteszik az elnökválasztás első, hivatalos részeredményét. A szavazatok feldolgozottsága nem százszázalékos, de a tényálláson a későbbi adatok már nem változtatnak. Băsescu a győztes. Geoană féléjszakás, pirruszi győzelmi mámora nevetséges, ám az a sejtés, hogy borítékolhatóan minden marad a régi, vagy talán még olyan sem lesz, lehangoló.
Új kor nyomott reggele. Szorongás, mely így, fojtogató keserűséggel új élmény. Kinek van kedve, ízlése öt évig kísérleti nyúlnak lenni a kiteljesedő Băsescu-korszakban? Hétfőn a véget nem érő elemezgetések során az is elhangzik iróniával vértezetten: Geonăval feküdtünk, s Băsescuval keltünk. Köszönet érte. Aztán pörög a nap képsora: a régi-új elnök szokványosan röhécsel az éjszakában, s a riporternek csak úgy odavágja emlékezetes idézetét Sergiu Nicolaescu akciófilmjéből. „E un fleac. I-am ciuruit!" (Semmiség, szétlőttük!) — történelemkönyvbe illő győzelmi megjegyzés. Egy igazi államférfi mentalitásának pontos tükre.
Nem tudom, kisebbik rossznak tekinthető-e az önkényuralom csírája. A politikai és a gazdasági zűrzavar. De jócskán van, akinek ez imponál, mert az erős kéz iránti szükséglet térségünkben szolid gyökerű. Azt sem tudom, mi köze a populizmusnak, a demagógiának a sokat hangoztatott jobboldalhoz. Miként érvekkel az is nehezen indokolható, a székelyek egy része miért vonzódik meggyőződéssel Băsescuhoz. Támogatói vajon látták vasárnap este győzelmét hirdető, eltorzult, ijesztő tekintetét? Miként, hogyan lehet bízni a politikai boszorkánykonyha mesterszakácsában, aki egy kiszámíthatatlan, öntörvényű, mindenféle népünnepélyek forgatagába röhécselve vegyülő, kompromisszumokra képtelen vezető?
Százezrekben söpört végig győzelmi mámorként 1996 ősze, amikor Emil Constantinescut államfővé választották. Aztán mély csalódottság és félelem következett, amikor négy év múltán Iliescu és Vadim került a második fordulóba, majd 2004-ben Băsescu sikere újra reményt keltő volt. Telnek az évek, évtizedek. Sokasodnak az elveszett illúziók. Most meg újra itt a bizonytalanság, az aggodalom. Így élünk. Végül, de nem utolsósorban köszönet a nyugati emigránsoknak, hogy százezernél több, a régi-új elnökre adott voksukkal eldöntötték, mi legyen jó azoknak, akik itthon próbálkoznak. Most már bizonyosak lehetünk abban — használva a kampány során milliószor elhangzott gyermeteg rémisztgetést —, hogy a kommunizmus nem tér vissza Romániába. Legfennebb egy diktátor. De az ,,semmiség".
