Szinte hihetetlen, hogy csak két hét van karácsonyig, és hiába a kivilágított üzletek sokasága, mégsem érződik sehol az ünnepváró hangulat. A gyerekek hosszú vakációra készülnek, de semmi izgalom, öröm. A sok meghirdetett kézműves-foglalkozás ugyan lefoglalja az érdeklődőket, de csak az óvodások, kisiskolások szemében csillan fel a fény, ha az ünnepet emlegetik.
A fásultság olyan mértékű, hogy elgondolkodtató, milyen lehet egy mostani diák lelkivilága, ha mindez ennyire hidegen hagyja. Az a kérdés is felvetődik bennem, hogy mi, felnőttek milyen mértékben vagyunk hibásak ennek a helyzetnek a kialakulásáért. A politikai kavalkád és az egyre fenyegetőbb pénztelenség, a biztonságérzet csökkenése nyomot hagy mindenki lelkében, mégis mintha mi inkább várnánk az ünnepekkel ránk köszöntő csodát, mint a fiatalabbak.
Elgondolkodom, s emlékeimből előkerülnek a régi disznóvágások élményei: az összesereglett rokonság, a kölcsönös segítségadás, a disznótoros vacsorák illata, ízei. A reggeli zimankós, havas hangulat, mely megborzongatja az embert, a szokások rendje, mely nem engedi, hogy elfásuljunk, hiszen mindennek megvan az ideje, s mindig tenni kell a soron következőt. Aztán felidéződik az illatosan pompázó karácsonyfa, meg az alatta megbúvó hangulatos, de szerény ajándék: egy baba, egy mackó, néhány házilag kötött zokni, esetleg pulóver, csokoládé, szaloncukor, narancs, füge.
Minden csomagnak kis, színes rajzzal ellátott címkéje volt, amit nagy gonddal készítgetett édesanyám. Eszembe jut a kartonból készült bababútorom is, ami ugyancsak az ő találékonyságát és ügyességét dicsérte, s amire olyan büszke voltam. Átmelengeti a szívemet a még emlékként is rám ható jó hangulat.
A mostani városi diák a disznóvágás helyett csak a disznóinfluenzáról hall, ajándéknak csak új mobiltelefont, számítógépes játékot és egyéb technikai varázsszert kíván, ami lehetővé teszi, hogy elvonuljon egyszemélyes világába. A szülő fáradtan ér haza, hiszen ilyenkor többet fizetnek a túlóráért, vagy egyszerűen kötelezik az utolsó percig dolgozni. Munkamegosztás nincs, a gyerek ritkán segít, hiszen ez a dolgok megszokott rendje mifelénk.
Rideg világ, állapítom meg magamban, még az angyaloknak is elmegy a kedvük az ilyesfajta ünnepléstől. Vajon csak a körülmények kényszerítő hatására vált ilyenné minden? Eszembe jut egy jelenet a tömegeket felölelő adventikoszorú-készítésből: anyuka gyűjti halomba az ingyen adott fenyőágakat, mozgósítja a gyereket, hogy ő is gyűjtsön, hiszen nagy a család, sok az ismerős. Egy nagymama, látván a nagy halmot, egy fenyőágért nyúl, mire az anyuka felháborodottan emeli fel a kezében levő ollót, és így sziszeg: Csak merjen elvenni az ágaimból!…
Talán az ehhez hasonló érzések és magatartás nem engedi megtalálni az igazi ünnepet…
