Ebből a meggondolásból hozta magával legszebb adventi énekeit az erdélyi hallgatóságnak, köztük a háromszékieknek is Dinnyés József dalszerző, énekmondó. Sepsiszentgyörgyi fellépése alkalmával arról az indíttatásról kérdeztük, ami sokadszor is visszahozza Erdélybe, és ami miatt gyakran választja a fényes előadótermek helyett a börtönöket, a hátrányos helyzetűek intézményeit.
— Jelenlegi erdélyi utadnak két célja volt: elvinni iskolákba a magyar versirodalom egy reprezentatív csokrát, valamint adventi dalajándékkal megörvendeztetni rabokat, fogyatékkal élőket. Milyen belső kényszer miatt érzed úgy, hogy segítened kell?
— Először is szeretek oda menni, ahol barátaim vannak, és ahol sok beteg van. Mert ahogy az evangéliumból tanultam kiskoromban, oda kell az orvos, ahol betegek vannak. Idén sikerült a testvéri börtöntársaság szervezésében a hat nagy erdélyi és partiumi börtönbe eljutni. Most kettőt meglátogattam, a szamosújvárit és a nagyenyedit, ahol magyar anyanyelvű foglyokkal, fogva tartottakkal beszélgettem, és adventi énekekkel, más megzenésített versekkel próbáltunk beszélgetni arról, hogy a büntetésen túl eljutnak-e a bűnbocsánat gyakorlásáig, hisz azt vettem észre ebben a börtönmunkában, amit már harminc éve csinálok Magyarországon, hogy sokszor nem az van megsértődve, akit megraboltak vagy bántalmaztak, hanem a rab sértődik meg, és ő haragszik a világra, amiért ilyen helyzetbe került. A lelkében ott van a szorongás, hogy ha kikerül, akkor mi lesz. Ők emiatt tekinthetőek betegnek, és ezt a szorongást fel kell oldani bennük.
— Értsem úgy, hogy a zene gyógyít?
— Az ige gyógyít, és ha van hozzá zene, az sem baj. Nagyon sokan azért hallgatják az én dalaimat, mert ezek a kiváló versek, amelyeket kiolvasok a magyar irodalomból, a kortárs, illetve a régi magyar irodalomból, az embereknek vigaszt nyújtanak, mert azt érzik, hogy ők is így gondolkodnak, de milyen jó, hogy van valaki, aki kimondja helyettük. Ezekkel a dallamokkal pedig még közelebb kerül hozzánk a költemény.
— Tudom, hogy gyakran nem kérsz fellépési díjat, csak az útiköltséget. Ez egyfajta diakónia?
— Amikor elkezdtem a börtönökbe járni, megegyeztem a gyülekezettel, ahová tartozom (budapesti fasori református gyülekezet — szerk. megj.), hogy egyházfenntartást nem fogok fizetni, hanem tizedemnek beszámítom, hogy eljárok a zsiványokhoz a börtönökbe. Ez az én szolgálatom, amiért az egyház ellát igével, és imádkoznak értem, hogy jól tudjam végezni a munkámat. Ezt tekintem diakóniának. És még valami. Akárhová megyek, azt tapasztalom, hogy az emberek vágynak arra, hogy a saját bensőjükben tobzódó igazságérzetet vagy szépérzéket valahogy egy tükörben visszakapják, és én ezt a tükröt tartom.
