Az ember manapság egyre gyakrabban botlik kéregetőkbe, és gyakran felébred benne a segítő szándék, különösen így, télvíz idején, de sokszor nem tudja eldönteni, kinek hihet. Ha a kéregető nem az, akinek vallja magát, becsapták, visszaéltek jóérzésével. Eszembe jut az eset, amikor kiflirevalót adtam egy elsős korú gyereknek, aztán jött a társa vagy testvére, hát neki is adtam, mire a kicsi sajnálkozva megjegyezte: Kár, hogy a nagyobbiknak is adott a néni, mert neki szivarra kellett.
Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben zakatolva, meg-megállva haladt velem a vonat. Sorra került az újságolvasás is, hogy megszakítsam a gondolatsort, egy semlegesnek tűnő cikk olvasásába fogtam.
A Tega, azaz a szemét gyűjtésével, az utcai takarítással foglalkozó vállalat munkatársa nyilatkozott a szelektív szemétgyűjtés hasznosságáról.
Logikus, helyénvaló okfejtését azzal zárta, hogy a város most már megszabadul a kukázóktól, ha a lakók is betartják az előírásokat, és semmilyen hulladékot nem tesznek zacskókban a szeméttárolók mellé. Eddig jutva az okfejtésben, ismét visszakanyarodtak gondolataim az előbbi mederbe. Eszembe jutott egy kis történet a tavalyról, úgy karácsony tájékáról. Kivittem a szemetet, s mint mindig, az élelmet külön összekötözött zacskóban a szeméttároló mellé akartam tenni a hóba, mire megszólalt mellettem egy fiatalember, hogy adjam oda neki, mert ha nem romlott az étel, jó lesz a családnak. Valahogy elrestelltem magam, mert én a disznóknak szántam azt a maradékot, s rögtön megtoldottam még kenyérrel, szalonnával és egy zacskó szaloncukorral. A férfi udvariasan megköszönte, és csak annyit mondott, hogy télire munka nélkül maradt.
Már őszbe fordult az idő, amikor az átjárónál hirtelen visszahőkölve megálltam, mert egy szekér közeledett sebesen. Erre egy gyors parancsszót hallottam, s a lovak úgy álltak meg, mintha egy fogathajtóversenyen tartanának bemutatót, s a bakról hangosan rám szólt a gazda: Kezicsókolom, hát nem ismer meg? Meglepődve néztem fel: ő volt, a karácsonyi gyűjtögető.
Eddig jutottam a történet felidézésében, amikor nyílt az ajtó, és valaki letett egy szentképet elém. Jaj, igen, a süketnéma, aki ezzel keresi a betevőjét, villant az agyamba, hiszen már egész gyűjteményem van ezekből a képecskékből. Néztem Máriát a gyermek Jézussal a karján. Az aranydíszítés kicsit idegen számomra, de a kép és az ezt kísérő mosoly ismerős, és tényleg ragyogó. Persze hogy megvettem a képet, s amikor a pénzt nyújtottam, az árus megszólalt: Thank you. Alig tudtam visszafojtani a mosolyomat, de végül is miért ne hinnék a csodában, hiszen Jézus meggyógyította a süketnémákat is.
Miközben tovább zakatolt a vonat a végtelennek tűnő úton, igazat adtam a Kis hercegnek: jól csak a szívével lát az ember.
