mindnek, mi lábnyoma marad

az estben: ének, csak ének.

Ének a hómezők felett,

hol farkascsorda vágtat,

s nyúlnyomnak, őznyomnak

hamva sincs sehol,

bekerítik a magányos

vadkörtefákat,

s szőrcsomójuk a kérgeken

továbbdalol;

farkas-szőr-húr a vadfák kérgén,

erdőkaréjokig a szélben tovazeng,

remegve béget, hallván, a bárány,

a könyvbölcsőben, itt bent.

S már hangok, színek pünkösdi rózsák

foltjai künt a havon,

ti hószaharában fuldokló

bazsarózsáim, hallgatagon

se féljetek, lám, a csorda,

a vad, már messzire jár,

vizeletét issza szemem sarkából

a szomjú halál.

Eljönnek érted az estéli lázak,

vérrózsák áznak a havon.

Chagall-zengette karácsonyi zenékkel

ívódsz a fénybe fiatalon.

1989. december 22.