Különböző ital-, ételmárkák garmadája került a kosarakba, ruhaneműk, csecsebecsék, játékok bújtak angyalkás csomagolópapírba. Karácsonyfadíszek, égők, gyertyák, cukorkák és mindenféle más apróság között dulakodott a nép. Időben megveszik az ajándékot, a lehető legdrágábbat vagy legdíszesebbet választják ki, szenvtelenül, merev arcvonásokkal gyűjtik be az ünnepi zsákmányt. Előkerülnek a rég nem látott unokabátyok, egy éve meg nem látogatott testvérek, ellenségszámba menő kollégák. S mind-mind oda kerül bűvös ajándékuk a fa alá, vagy legalább egy elektronikus formában küldött személyes üdvözlet landol postaládájukban.

Aztán ott vannak azok a rokonok és ismerősök, akikkel rendszeresen tartja az ember a kapcsolatot. Ez okozza a legnagyobb gondot a ma emberének. Nem létezik akkora ajándék, melyet igazán meg szeretne vásárolni, jelezvén ezzel mély szeretetét s törődését az illető irányában. Dekorációként pedig mennyezetet súroló karácsonyfa, nagyon sok dísszel és nagyon finom cukorkákkal ékeskedik a nappali közepén, tízfogásos vacsora és egy bárpultnyi ital társaságában.

Úgy érzem, valahol valami hiányzik, elcsúszik a sok apró részlet között a lényeg. A mímelt mosollyal kibontott csomagok és az ugyanolyan tettetett örömmel bélelt ajándékozási kedv elfelejteti velünk a karácsony valós üzenetét. A szeretetet személytelen csillogással és szebbnél szebb meglepetésekkel nem lehet pótolni. Ebben a tévhitben, ennek a képmutatásnak árnyékában telik el a legtöbb ünnep, és a családi tűzhelyek mindennapos hidegét-langyát enyhítő ajándékok semmin sem változtatnak.

Ilyenkor akarva-akaratlanul eszembe jutnak gyerekkorom karácsonyai, amikor a szaloncukrot otthon készítették, és díszként megtette egy dió vagy kézzel készített papírangyal, csillagocska is. A fa körül énekeltünk, s egy meséskönyvnek úgy örültünk, mintha az lenne a világ legértékesebb kincse. Megkockáztatom azt állítani: hogy azzal az ünnepi hangulattal a meséskönyv is nagy kincs volt.

Úgy gondolom, ez a nap kellene legyen, amikor az emberek kicsit megállnak, megpihennek, ledobják a mindennapok gondját-baját, és egy évben egyszer képmutatás nélkül ölelik meg egymást.

Valószínűleg ebből az ölelésből maradna egy kis nosztalgiázni való kedv az év többi napjára is.