1989. december 23-án, tehát a diktátor elűzésének második napján megalakítjuk a Romániai Magyarok Demokrata Fóruma Háromszéki Bizottságát. Az elnevezésben, tudatosan, a magyarországi rendszerváltás előharcosa, a Magyar Demokrata Fórum köszön vissza. A következő napokon a Romániai Magyarok Demokratikus Szervezete nevet használjuk mindaddig, amíg Domokos Gézáékkal egyeztetve nem fogadjuk el a máig is érvényes Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezést. Visszaemlékezésem szerint a Fórum szó törlésében az a bukaresti óvatosság is közrejátszott, hogy ne sejtessük vonzalmunkat egyik magyarországi párthoz sem. Egyrészt. Másrészt voltak, akik attól tartottak, hogy a román fél sem venné jó néven, ha nem független, önálló szövetségként neveznők meg magunkat.
A Magyar Demokratikus Fórum ,,szülészeti osztályát" előbb a színház klubjában képzeltük el, de december 23-án is a volt pártszékház előtt lázongó és kiszámíthatatlan viselkedésű tömeg láttán, úgy emlékszem, Török Áron mérnök ajánlására az építészeti tervezőintézet gyűléstermébe vonultunk fel. A Magyar Demokraták Megyei Szövetségének listáját a 10. sorszámig én vezetem, hogy a jelöltek közül ki ne maradjanak, az ívpapír jobb alsó sarkába feljegyzem Magyari Lajos, Orbán Árpád, Demeter Antal, Dali Sándor nevét is. Az alakuló ülés névjegyzékén szereplők közül többen nem voltak jelen, amit az e napot is meghatározó általános zűrzavar és a kommunikációs nehézségek is érthetővé tesznek. A felpörgő események miatt gyorsan be kellett fejezni a gyűlést, még egy részletes szándéknyilatkozatra sem futotta. Én csak az összejövetel első részén vehettem részt, futár rohant utánam, hogy a volt pártszékház előtt lázongó tömeget le kell csendesíteni. Miután a már nem tudom, hányadik erkélyi beszédemen túl voltam, és visszaérkeztem a tervezőintézethez, már csak négy-öt személy volt jelen, s közölték, hogy távollétemben az ideiglenes bizottság elnökévé engem jelöltek. A Magyar Demokraták Megyei Szövetségének tagjai feljegyzési sorrendben: jómagam, Dali Sándor, Orbán Árpád, Török Áron, Veress Károly, Tulit Ilona, Farkas Árpád, Gajzágó Márton, Fosztó András, Veress Dániel, Könczey László, Fodor Pál, Kónya Ádám, Zakariás Attila (ifj.), Jakabos Csaba, Deme László, Pozsony Ferenc, Kozsokár Gábor, Fábián Ernő, Benkő Gyula, Gazda József, Boda János, Nagy Sándor.
A Háromszék 1989. december 25-i, 2. száma az RMDF háromszéki szervezőbizottságának Közleményét juttatja el az olvasóhoz. Ebből idézzük: ,,(...) a demokrácia, a szabadság, az egyenlőség legszélesebb körű reprezentatív szervezete akar lenni. Olyan szervezet lesz, amely a humanizmus elveire épül, és a hazai demokrácián keresztül bekapcsolja az erdélyi magyarságot Európa, közös hazánk igazi vérkeringésébe." A december 26-i lapszám már azt közölheti, hogy ,,...megalakult a Romániai Magyarok Szövetségének Kovászna Megyei Ideiglenes Szervezete". Magát a legszélesebb demokratikus fórumnak nevezi, amelynek tagjai lehetnek mindazok, akik magyarságukat vállalják. A közlemény az emberi és a kollektív nemzetiségi jogok érvényesítésének szükségességét emeli ki.
Hadd jegyezzük meg, hogy a Háromszék megjelenésének első pillanatától a lakosság leghitelesebb tájékoztatója óhajtott lenni. A Megyei Tükört felváltó új lap nevével is jelzi, hogy a térség örökségére és hagyományaira alapozza a rendszerváltásban és egy új, demokratikus rendszer kiépítésében vállalt szerepét. Az új lapnév azt a váltási szándékot is jelzi, hogy ezután nem ,,kovásznainak" nevezi magát, mert ez a megyenév a diktatúra — elnézést, de így stílusos — kreatúrája, amely azt is értésünkre adta, hogy a hagyományokkal való kacérkodásnak vége. A Háromszék megyenév 1968-as visszaállítását, amelyet az itt élők tömege akart, többek között azzal a nevetséges indokkal vetették el, hogy ennek a román nyelvi megfelelője három székletet is jelent. Tudatos és szimbolikus töltete van a diktatúra éveiben üldözött zöld szín vállalásának is. Ezeknél a ,,tény- és színárnyalatoknál" azért időzünk többet, hogy jelezzük: független lapként vagyunk az itt élő magyarság elkötelezettjei. A Háromszék tulajdonképpen a vidék felé is, mondhatni, az egyetlen információs csatorna volt, amely a magyarság érdekképviseletét vállalta, és a konkrét teendőket illetően is eligazítást nyújtott. Ha az RTV ’89-es szerepvállalása révén a forradalom irányításában a vezérkari főnökség szerepét tölthette be, akkor megyei és magyar vonatkozásban a mi lapunk tette ezt.
1990-től kezdődően a sokféle vád mellett azért is felelősségre vontak némelyek, vagy szemrehányást tettek, hogy elnökként az RMDSZ megyei szervezetét nem tudom teljes ,,erőbedobással" vezetni és képviselni, ha a lapnál nem mondom fel az állásomat. Ezt az abszurd megközelítést csak a szerkesztőség mindenkori kimondott vagy kimondatlan állásfoglalásával tudtam ellensúlyozni: az országban csak mi vagyunk olyan helyzetben, hogy a magyarság érdekképviseletének szövetsége és a régió lapja egymást kiegészítve, felerősítve működik.
A Romániai Magyar Demokratikus Fórum ideiglenes vezetőségének kijelölése legfőképpen azért volt fontos, hogy a megyei ideiglenes és majd a választott vezetést a lakosság nemzetiségi arányának és a többség politikai szándékának megfelelően tudjuk alakítani, és az országos fórumok előtt a tömegek képviseletében léphessünk fel. Ez a törekvés nem csak a számbéli arányok megváltoztatását, hanem egy más politikai kultúra érvényesítését is szolgálta, a lump elemek (sajnos, ilyenek is voltak) és a karrieristák kiszorítását a megyei és a vidéki vezetésből. Az egységes fellépés eredménye, hogy amíg a második ideiglenes bizottság (elnök dr. Liviu Dumbravă) huszonhat tagja közül tizenöt román nemzetiségű, egy szász, addig az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front negyvennégy tagjából tizenegy román nemzetiségű. Az ideiglenes bizottságban helyet kaptak az előbbieken kívül a politikai pártok képviselői is. A listán huszonhét személy szerepel, ebből tizenöt román nemzetiségű, három (magyar) cigány, de meg kell jegyeznünk, hogy amíg az RMDSZ és a Magyar Demokrata Ifjak Szövetségének három-három tagja több tízezer embert képviselt, addig némely fantompártnak alig van több tagja, mint a rendszerint önkinevezett három vezetőségi személy.
A Nemzeti Megmentési Front elnöki tisztségére az RMDSZ állított jelöltet Orbán Árpád személyében.
Az ,,Orbán-ügy" külön fejezet a megyevezetés történetében, talán a legtöbbet vitatott és ma is kommentált téma. Mindent az adott kor viszonyai és lehetőségei tükrében lehet — és kell — megítélni. Orbán Árpáddal személyesen nekem kellett kapcsolatot teremtenem. Előbb ódzkodott, előre látta, hogy diktatúrabeli politikai tisztségviselései miatt sokan fogják támadni. Mi azért akartuk őt jelöltetni az ideiglenes megyei vezetés élére, mert Bukarest balkáni szellemét, ,,fogásait" ő ismeri a legjobban, ,,ő ért a nyelvükön", hosszabb ideig, bukaresti kilakoltatása után, amikor a faipari szakszervezeteknél sem volt már szükség magyar nemzetiségű emberre, Sepsiszentgyörgy polgármesterévé választották. Itt az elhíresedett (és nagyon szépen helyreállított és bebútorozott) esketőterem, illegális kocsihasználat és egyebek miatt mindenféle pert akasztottak a nyakába, ezeket megnyerte ugyan, de tisztségéből — szerencséjére — leváltották, és a megyei tanácshoz helyezték át osztályvezetői minőségben. Azokban a zűrzavaros, lázadásos időkben vezetői rutinnal rendelkező, erélyes emberre volt szükség. Azt sejteni lehetett, hogy diktatórikus hajlamai és múltja miatt többféle megrovásban részesül majd, de hogy olyan pokoli támadásoknak legyen kitéve, mint amilyenek azután következtek, azt nem láthattuk előre. ’90 első heteiben több tömegtüntetést szerveztek ellene, követelvén a leváltását. A megyei tanács épülete előtt nemegyszer került sor, vidéki ,,kiadásban", a bukaresti bányászlátogatásokra emlékeztető tömegtüntetésre, éjnek évadján is. Több tízpontos igénylistával, beadványokkal ostromolták az ideiglenes megyei vezetést. De nemcsak a kétes múltú és szándékú elemekkel felöltődött ,,tömeg" kívánta az elnök fővesztését, hanem a fiatalság, az értelmiség egy része is. Az igazság az, hogy azért is ,,ki kellett állni" Orbán Árpád mellett és a védelmében, mert másképp precedenst teremtettünk volna arra, hogy az RMDSZ képviseletét bármikor meneszteni lehet. Meg kell védelmezni azért is, mert az egyre sűrűsödő helikopteres és páncélkocsis bukaresti kormánybiztosokkal szemben határozottan kellett fellépni. Virgil Măgureanu, Iosif Boda és társaik sűrű ,,vendégeink" voltak, még meg sem alakult az RHSZ Virgil Măgureanu vezetésével — a marosvásárhelyi véres vasárnapra azért volt szükség, hogy az állambiztonságot visszaállíthassák —, a ,,főnök" gyakori partnerünk volt. A személyi ellentéteken és elmarasztalásokon túl majd a történelem rakja a helyére, hogy akkori és azutáni cselekedetei (kultúrházépítések, a zágoni Mikes—Szentkereszty kulturális központ létrehozása stb.) mennyire voltak helyénvalóak és mennyire nem.
A megyei RMDSZ szerepvállalására jellemző — amint ez január hetedikén, a kolozsvári RMDSZ-értekezleten kiderült —, az összes szervezet közül csak mi gondoltunk arra, hogy képviselőinket a megyei politikai vezetésbe beépítsük. Mások a képviseleti egyensúly torzulásait csak az első szabad választások után tudták kiigazítani.
De ne lépjünk át túlságosan a kilencvenes évekbe, időzzünk még 1989. december végénél.
Sepsiszentgyörggyel egy időben vagy némi fáziseltolódással megmozdult a vidék is. Kézdivásárhelyen már december 24-én megalakul az RMDSZ ideiglenes szervezete, s az ifjúsági tagozatot is létrehozták. Szőts Csaba Ubult Kézdivásárhelyen, Váncsa Árpádot Sepsiszentgyörgyön január 9-én választják meg RMDSZ-elnöknek. A baróti városi bizottság is ekkor adott hírt magáról. Csernátonban újjáalakult a Bod Péter Közművelődési Egyesület, és megalakult az RMDSZ. Kovásznán január 29-én összegyűltek főleg a város vezető értelmiségéhez tartozók, de nem tekintették magukat még a magyarság érdekképviselőinek. Január első napjaiban választották meg a tizenhét tagú vezetőséget.
Az RMDSZ szimbolikus töltetűnek értékelte, hogy a régi vármegyeházát birtokba vegye, és székházát itt rendezze be. A fordulat utáni első napokban ennek volt ,,némi akadálya", mert az emeleten fészkelő volt pártkabinetet két megszállott ember fegyverrel védte. Ez volt a város utolsó tűzfészke. A parkban mozgó emberekre tüzet is nyitottak. A sepsiszentgyörgyi laktanya szimulált támadása után — ’89 karácsonyának éjszakája — a megyeháza ,,várvédői" feladták a ,,harcot", és békésen elvonultak.
Az RMDSZ december 29-én már a régi megyeházába szólította a magyar lakosságot, hogy belépési nyilatkozataikat átadják. Nem lehet meghatódás nélkül gondolni azokra a napokra, amikor főleg a nyugdíjasok tízei heteken, hónapokon át végezték ezt a hatalmas munkát. Az RMDSZ mozgalomként és érdek-képviseleti szövetségként a megyében akkor volt a csúcson.
December utolsó tíz napja végül is a reménység zöld színének jegyében telt el.
