A nagy bajuszú pincér, aki a sarokból előjött, azt kérdezte az öreg ügynök bácsitól, hogy mivel szolgálhat. Az öreg ügynök mérgesen nézett a nagy bajuszú pincérre, és éppen valami gorombaságot akart felelni, de röviden csak annyit kérdezett, hogy Hug Hugó úr nem volt-e a kávéházban.

A nagy bajuszú pincér megcsóválta a fejét.

— Nem — felelt. — És nem is hiszem, hogy ma eljöjjön a kávéházba.

— Megbolondult? — dörrent fel az öreg ügynök bácsi.

— Nem bolondult meg — folytatta a nagy bajuszú pincér —, Hug Hugó úr nem szokott megbolondulni. De ma nem jön a kávéházba, mert őnagysága nem engedi el hazulról.

— Haha — nevetett az öreg ügynök bácsi —, őnagysága nem engedi a kávéházba Hug urat?

A nagy bajuszú pincér búsan csóválta a fejét.

— Nem, nem, nagyságos uram. Nem engedi a kávéházba, mert ma karácsonyeste van.

— Hm — morogta az öreg ügynök bácsi —, erre nem is gondoltam. Úgy látszik, ma játék nélkül maradok. Adjon hát egy világos kapucínert.

Az öreg ügynök bácsi kávéját kavargatva üldögélt, és szórakozottan jártatta végig a tekintetét a kávéházon. Eddig még jóformán meg sem nézte ezt a kávéházat, ahová vagy húsz esztendeje jár esténként. Nem látta a tükörablakokat, sem a képeket a falon, de még a nagy bajuszú pincért sem vehette soha szemügyre, mert ebben a kávéházban a makk felsőn és társain kívül egyébre ügyet nem vetett. Naponta három-négy óra hosszat ügyelte a makk felsőt, akkor hirtelen elálmosodott, és hazasietett megint anélkül, hogy körülnézett volna. Most tehát nézegetett kedvére, bár százszor inkább foglalatoskodott volna a makk felsővel, mint a füsttől barna aranydíszítésekkel és ragyogó gázlámpákkal. A nagy bajuszú pincér sem érdekelte sokáig, és mérgesen dobta a földre a képes újságot, melynek első oldalán egy angyal fenyőgallyat tartott kezében.

— Mi hasznom van nekem a karácsonyból? — kérdezte magában elkeseredve. — Az a hasznom van, hogy nem kártyázhatom. Utálatos az élet.

Gyorsan kifizette a kávéját, és éppen olyan hangosan vágta be maga után a kávéház ajtaját, mintha tizenkét párti tártlit veszített volna egymás után. Pedig egyet sem veszített, fájdalom, mert nem játszhatott.

Időközben megeredt a hóesés, és az elnéptelenedett utcán tompán hangzott egy elkésett kocsi gurulása. A legtöbb ablakból világosság sugárzott ki, és a gyalogjárót befödő hómezőn csak itt-ott látszott emberi nyom.

— Megbolondultak az emberek — morgott magában az öreg ügynök bácsi. — Mintha egyik este nem éppen olyan volna, mint a másik? Egy ostoba ünnep miatt kell nekem nélkülözni megszokott szórakozásomat!

És magában nagyokat káromkodott, mintha valami üzleti kellemetlenség érte volna. Azazhogy mégse úgy... Mert az üzleti kellemetlenségekhez hozzáedződött, de a tétlenséget, amelyre az ünnep este kényszerítene, sehogyan sem szokta meg.

Először azt határozta magában, hogy hazamegy, és a paplan alatt mérgelődik tovább. De sehogy sem tudta megtalálni az utat hazafelé, miután éjfél előtt még eddig sohasem ment volt haza. Megállt egy utcasarkon, és azon gondolkozott, hogy hová menjen, ahol agyonüthetné az időt. A sarkon hirdetőoszlop állott, rajta a színházak, mulatóhelyek cédulái. Mind zárva, egytől egyig zárva.

— Hallatlan! — dühöngött magában az öreg ügynök bácsi —, még az orfeum is zárva van!...

Olyan keservesen érintette ez a sérelem, mintha minden este az orfeumba szokott volna járogatni. Pedig harminc esztendeje nem volt benne.

A kalapját a szemébe húzta, és a fejét lehajtotta, mint olyankor, midőn Hug Hugó úr a négy felsőt mondja be ellene, bár ma este nem mondta be... És bár bemondta volna! Az öreg ügynök bácsi még ezt a kellemetlenséget is elviselné most, csak ne kellene az utcákon őgyelegni. Szomorúan bandukolt tovább. Haragja elmúlott, és lassan valami mély csüggedés ereszkedett reá, mint negyven esztendővel ezelőtt, március harmadikán, midőn először ment tönkre. Azóta sokszor tönkrement, és csüggedni elfelejtett. Azért nagyon leverte ez az érzés, és elgondolta magában, hogy egyedül, egészen egyedül van a világon. Még Hug Hugó, aki az esküvője napján sem mulasztotta el a szokott kártyapartit... Ugyanaz a Hug Hugó, aki kártyázás közben értesült azon örvendetes családi eseményről, hogy a felesége gyermeket szült, de a párti befejezése előtt nem kérdezte meg, hogy fiú-e vagy leány az érkezett. Ugyanaz a Hug Hugó... De minek részletezzük? Hug Hugó egy teljesen megbízható ember volt. De csak volt, volt. Így csalatkozik az ember legtöbb reménységében.

Az öreg ügynök bácsi azon vette magát észre, hogy valami mélységes keserűség fogja el, amint a néptelen utcán tovaballag. ,,Mind elhagytak! — mormogta magában —, de én megmaradok a helyemen... Én megmaradok a helyemen!" Bár nem tudta volna teljes bizonyossággal megmondani, hogy miféle helyen marad meg.

Útjában visszatért a kávéház elé, mert titokban azt remélte, hogy Hug Hugó mégiscsak módját ejtette valahogyan, hogy megszökjön hazulról, és nem hagyja cserben öreg barátját. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy a kávéház, amelyet sohasem csuktak be hajnal előtt, zárva van. Az öreg ügynök bácsi erre már nem tudott egyebet tenni, mint keservesen felkacagott.

— Még a kávés is cserbenhágy! Még az a nyomorult kávés is, ahol annyi kártyapénzt hagytam! Mind gazok az emberek!

Most már igazán nem lehetett egyebet tenni, mint szépen hazamenni. De még csak tíz óra volt, éppen csak tíz óra volt. Az öreg ügynök bácsi elkeseredve motyogta magában:

— Még csak tíz óra... tíz óra... Mit csinálok én otthon tíz órakor?

Teljesen összetörte a magános este, és a közeli halálra gondolt, pedig a halál eddig sohasem jutott eszébe.

— Ha fiatalabb volnék, segíthetnék magamon. Keresnék valami szerencsétlen, magányos leányt, akivel elbeszélgetném az időt, de már öreg vagyok... Túlságosan öreg vagyok. Nem marad számomra más, mint a halál. Különben az üzletek sem mennek a legjobban.

És midőn már végleg elkeseredett, midőn már megutálta az egész életet, hirtelen egy reménysugár villant át agyán. Mi történne, ha felkeresné Hug Hugót a lakásán, hol szomorú rabságban senyved? Talán megbilincselve, megkötözve, kalapja, cipője eldugva! S ő megérkezne, mint a szabadító?

— Hollá, öreg Hug, jövök! — kiáltott fel az öreg ügynök bácsi, és érezte, hogy visszatér fiatalos erélye.

Gyors léptekkel indult neki a havas utcának, és olyan könnyedén lépegetett, mint huszonöt év előtt november negyedikén, midőn egyik legnagyobb üzletét csinálta meg.

— Jövök, öreg Hug! — kiáltozott az elhagyott utcán, és nagyokat lélegzett.

Sokáig keresgélte a házat, amelyben Hug Hugó úr lakott, mert hiszen még sohasem volt a legbensőbb barátja lakásán. De végre odatalált, és becsengetett az ajtón. Az ajtót maga Hug Hugó nyitotta fel, és a csüggeteg, öreg férfiú arcán, amint az ügynök bácsit megpillantotta, a legnagyobb öröm kifejezése tükröződött.

— Benedek bácsi! — kiáltotta. — Hihetek-e a szememnek?

— Hihet, Hug úr, bátran hihet! — felelt kézdörzsölgetve az öreg ügynök bácsi. — Eljöttem a tegnapi párti kijátszására. Remélem, akad a ház körül egy pakli svájci kártya.

— Akad, hogyne akadna — mormogta boldogságtól remegő hangon Hug úr. — Bemutatom feleségemnek. Ezek pedig gyermekeim.

Az öreg ügynök bácsi félvállról bólintott Hug Hugóné felé, a gyerekekre azonban már ügyet sem vetett.

— Nézze meg, Benedek úr, a karácsonyfánkat! — szólt az asszony az asztal közepén álló fenyőfára mutatva.

— Szép, nagyon szép — mormogta az öreg ügynök bácsi —, hanem jó volna ezt a fát a sarokba állítani, mert az asztalon játszani fogunk.

— Úgy van — kiáltotta nekividámodva Hug úr. — Nézzünk az üzlet után.

(1908)