Egész éjszaka fázott, s jócskán ivott abból az élesztőízű, cefreszagú pálinkából, amit a havazás kezdetekor szerzett abban a faluban, ahol megálltak, hogy járműveikre fölrakják a hóláncokat.
Menet közben nem volt szabad befűteni.
Valamikor nagyon-nagyon régen, azokban az időkben, amikor még lovak tucatjait fogták a cirkuszi kocsik és a sátor darabjaival megrakott társzekerek elé. Amikor még nagyapja nemzedéke járta ugyanezeket a hegyvidéki falvakat, az út gödrei miatt parázs hullhatott ki a zenészek lakókocsijának pléhkályhájából, s mire felfedezték a vészt, a tűztől megbokrosodott lovak már messze jártak, s aztán órákkal később egy vízmosásban találták meg az elszenesedett maradványokat s a megperzselődött döglött lovakat.
A bohóc lekászálódott, s a zörgős levelű kukoricásba éppen csak annyira ment be, hogy a teliholdtól megvilágított szűz hóban ne láthassák, ahogy keményre fagyott nejlonbundájával kínlódva végzi a dolgát, s mire kész lett, már nyoma sem volt az erdő felé kanyargó hegyi úton a konvojnak.
Valaha az ország legnagyobb vándorcirkusza volt az övék. És talán a Gaukler társulat volt a legrégebbi minden között, hiszen németes nevük szemfényvesztőt, magyarul kóklert jelentett, de a jegyrendszer, az élelmiszer-fejadagok korában, amikor néhány dekányi húst, szeletekre kimért kenyeret lehetett csak kapni órákig tartó sorban állás után, előbb az oroszlánok és tigrisek, aztán az elefántok és idomított medvék tűntek el a menazsériából. Végezetül egy kormányrendelet után, amely a téeszesítés miatt megtiltotta az igavonók tartását, elrekvirálták idomított lipicai lovaikat is.
— Visszatérhetünk a csepűrágás, kardnyelés korába — mondta az öreg Gaukler nagyapa. És előszedték az üvegkoporsót, amelyben tetszhalottként fekvő, láthatóan lélegző Kossuth-katonát bámulhatott a nagyérdemű. És megcsodálhatták a hatalmas, cinezett mosóteknőben szundikáló krokodilt, amelyet szerencsére ritkán kellett etetni, s a falvak dögkútjainál mindig találtak neki ennivalót.
És kitalálták a porondra szervezett fizetős tánciskolát, élő zenés falusi bálokat, s hogy mégis legyen valami mutogatnivaló, újabb és újabb levegőszámokat tanultak. Egy autógumissal megcsináltatták azt a tapadó vákuumcipőt, amellyel a nyolcszázas évek végén a hajdani párizsi cirkuszok ünnepelt légy-asszonya fejjel lefelé mászkált a kupolából lelógatott, üvegsimaságú fémlapon.
Átvészelték a nehéz időket, s amikor már azt hitték, hogy minden jobbra fordul, lassacskán elfogytak a városszéli üres telkek, azok, amelyekre áramot vezethettek. Beépítették őket, bevásárlóközpontok, ipari és lakóparkok kerültek a hajdani rétekre, s a falvakban is feltámadt a magántulajdon tisztelete. A visszaszerzett parlagokért eszméletlen bérleti díjakat szerettek volna kapni gazdáik.
Újabb váltásra kényszerültek.
Újgazdagok családi ünnepein léptek fel, s nemrég sikerült szerződést kötniük egy üzletlánccal, s így november végétől, az eszeveszett ajándékvásárlási hónap alatt reklámhordozóként léptek fel a plázák hatalmas előtereiben.
Cukorkát osztogatott, és reklámfüzeteket. Engedte, hogy valódi, hófehérre festett szakállát megcibálják a gyermekek, s a többiektől ellesett bűvészmutatványokkal és trükkökkel szórakoztatta a közönséget vagy az éppen aktuális megrendelő családját.
Kisgyermekkorára gondolt ilyenkor, anyja cukrot pörkölt egy palacsintasütőben, feltöltötte tejjel, s addig kavargatta, amíg a karamella teljesen be nem sűrűsödött, amelyet aztán kiskanállal cukorka formájúvá szaggatott, hogy becsomagolhassa, s reggel ott találja cipőjében. A függönnyel elválasztott hálórészből látta a készülődést, érezte is a semmivel össze nem téveszthető illatot, de azért örülni tudott az ajándéknak. Most a proccajándékozást figyelte. A hatalmas csomagokat cipelő embereket, akik nem a szeretet láthatatlan mérlegén, hanem pénztárcájuk feszítőszilárdságával mérték a mindenáron-ajándékozást.
Évekig álmodozott a bádogmajomról, amelyet kulccsal kellett felhúzni, hogy felmásszon az arasznyi pálmafára. Vásári bóvli volt, de sohasem merte kérni, mert látta, hogy szülei kiporciózzák a bevételt, többnyire oszlopokba rakott aprópénzt számolgattak, s a zacskókon, amelyekbe eltették vagyonukat, nagy, nyomtatott betűkkel jelezték, hogy kenyér, tej, felvágott és cigaretta. De amit soha nem tartottak be. Cigarettára ment el a tejpénz, bundapálinkára a kenyér ára.
De egyszer disznót is vághattak, egy parányi faluban rekedtek, a hóvihar méteres torlaszokat emelt, s meghalt az öregember, akitől reggelenként a tejet vették, s a városba szakadt unoka, akinek nem kellett a hízó, nekik adta. Élmény és kín volt az a nap. Teletömhették magukat frissen sült húsokkal, de nem tudták feldolgozni a többit. A társulatból még soha senki nem vágott disznót. Nem tudták, hogy kell hurkát, kolbászt tölteni, felfüstölni a sonkát. Edényeik is csak akkorák voltak, amiben a család egynapi ebédjét elkészíthették.
De azért gyönyörű volt, szinte olyan szép, mint az a decemberi nap, amikor a porondra bedobált érmékből megvehette a bádogmajmát.
Henrik, a néma bohóc szerette ezeket a téli napokat. Nem kellett kunkori orrú cipőben botladozva hatalmas trombitájával fülszaggató melódiákat intonálnia. Nem kellett beszappanhabozott fejjel rohannia az őt hatalmas késsel megborotválni akaró majom elől, s nem kellett felmásznia a kötélhágcsón, hogy aztán esetlenül, félelmét túljátszva kalimpáljon a petyhüdten lógó trapézon. A trapézon, amelytől valójában is rettegett.
Talán kétéves lehetett, amikor anyja először vitte föl, s az első kísérlet, hogy a kisbabával úgy lengjen át, hogy a férje előbb a lábánál elkapva, aztán megperdítve tegye a földre, olyan rosszul sikerült, hogy Henrik a védőhálón átcsúszva fejjel zuhant a porond fűrészporába. Félévnyi kórházi kezelés után bele kellett törődnie a nagycsaládnak — szülők és nagyszülők, gyermekek, unokatestvérek, sógorok, sógornők alkották a társulatot —, hogy Henrik örökre süketnéma marad.
Ott állt a térdig érő hóban, vacogva és rettegve attól, hogy elütheti valami, mert hiába követi a friss nyomokat, ha nem hallja, hogy hátulról közelít-e valamilyen jármű.
Tudta, a többiek a délutáni fellépés előtt észre sem veszik, hogy lemaradt, s hogy hiába várná vissza őket, ahogy egyszer már nagyon régen tette, mert mire megtalálnák, talán már rég megfagyna.
A frissen hullott, néhol méteres hó alatt a soknapos eső utáni fagy korcsolyapályája tette szinte lehetetlenné, hogy gyorsan haladjon, s a feltámadó szélben a fehérség függönyként zárta le előle a kilátást.
Beért az erdőbe, s az út fölé hajló fákról lavinaként szakadt nyakába a hó, de nem is ettől félt. Rémülten gondolt arra, hogy eltévedhet. Nyílások szabdalták az erdőt, s egy-egy ilyen irtás olyan széles volt, mintha ott vezetne tovább az út. Ilyenkor gumicsizmás lábával kitapogatta az árkot, s megpróbálta azt követni. De ez sem volt holtbiztos módszer. Méterekre távolodott már a helyes iránytól, amikor észrevette, hogy patakmederben jár, s az a háta mögötti magaslat, amelyet teljesen behordott a hó, nem a természet játéka, hanem egy híd mellvédje, s ott folytatódik a háta mögött az út.
Fogalma sem volt, hogy melyik vidéken járhatnak, azt sem tudta, hogy hol lép fel legközelebb a trupp, s így nem volt támpontja sem, hogy mennyire lehetett az első lakott település attól a községtől, ahol felrakták a láncokat. Részeg volt, amikor elaludt, s most nem tudott semmit semmihez viszonyítani. Sejtelme sem volt arról, vajon órákig aludt, vagy csak éppen elszundított...
Zörgött és kopogott rajta a csonttá fagyott műanyag kabát, de nem hallhatta, mint ahogy azt sem, hogy az orkánerejű széltől recsegve töredeznek a fák, s az erőlködéstől, a másnaposság gyötrő érzésétől leizzadva úgy érezte, hogy a verejték rögtön rá is fagy a testére. Szúrós fájdalom hasogatta lábfejét, arcát, s kínkeserves munkával sikerült kiszednie a műbunda zsebéből a pálinkás üveget. Óvatosan ivott, mert dermedt ajkaival nem érezte az üveg száját, s félt, hogy a reszketés miatt végigcsoroghat nyakán és testén az életmentő melegítő ital.
Sem az időről, sem a megtett útról nem volt fogalma. Csak ment, ahogy erejéből tellett, s félig vakon mindegyre házakat, kivilágított ablakokat látott maga előtt, de józansága utolsó foszlányaival érezte, hogy csak akkor menekülhet meg, ha tényleg házak közé ér.
Tántorogva ment, nekifeszülve a szélnek, s már nem érdekelte, hogy merre húzódhat az árok.
Aztán olyan biztosan, mintha nem is részeg képzelődés lenne, meglátta a házat.
A kisfiú arra ébredt, hogy valaki a bejárati ajtót kaparássza, s mert egész délután cipőit fényesítgette, hogy kirakhassa a Mikulásnak az ablakba és az ajtó elé, most biztos volt abban, hogy megjött az ajándék kisvonat, a kifestőfüzet, s minden, amit levelében kért.
— Édesanya, írjad neki azt is, hogy hozzon nekem kiskutyát — diktálta délután a levelet, s most a kaparászásról azt hitte, hogy ott van az ajtó előtt a vágyva várt foxi, s az karmolja a küszöböt.
— Itt van a Mikulás — ébresztgette szüleit, de senki sem kelt fel. Apja álmosan válaszolt:
— Ő csak reggel érkezik.
A kisfiú várt, hallgatózott, aztán amikor visszaaludtak szülei, konyhaszéket vonszolt a bejárathoz. Két kézzel forgatta el a biztonsági zár gombját, s a lépcső tetején meglátta a bojtos sapkába, piros Mikulás-kabátba öltözött néma bohócot.
— Itt van a Mikulás! — ordította fel szüleit, s nem értette, hogy édesanya miért nem örül, hogy miért kezdenek rohangálni, telefonálni mentőknek, rendőröknek, s miért mondja édesapa, hogy:
— Ne hozzuk be. Ott kell hagyni, amíg megjönnek a helyszínelők. Neki már úgyis mindegy, de megtelne a lakás kocsmabűzzel.
