Már napokkal azelőtt kezdtük számlálni, hogy hányat kell aludnunk karácsonyig. Mikulásig egyfajta számlálás volt érvényben. Mikulás előtt még nem gondoltunk a karácsonyra. Illetve igen, csak amolyan távolabbi álomra. Aztán Mikulás után kezdtük ismét számolni a napokat. Ezek a napok rettentő lassan teltek, és sokkal hosszabbak voltak, mint a maiak. Mostanában, úgy tűnik, egyre rövidebbek, és sokkal gyorsabban telnek. Este elaludni pontosan olyan nehéz volt, mint reggel felkelni.
De végül is felvirradt a várva várt nap, karácsony reggele. Akkoriban nem olyan telek voltak, mint mostanság. Hatalmas havak hulltak. Hallottam, hogy Kökösben a Nemere úgy odahordta a havat a faluba, hogy az emberek alagutakat ástak, úgy közlekedtek. Volt olyan jóalvó család, amelynél a szomszédok be akarták törni az ajtót, mert semmi mozgást nem észleltek. Pedig azok csak várták, hogy megvirradjon, de a hófúvás befújta az ablakot, s emiatt öreg reggel is sötétség volt a házban. A kútba leeresztették este a vedret a vízbe, mert reggelre befagyott, és a felhúzott vederrel könnyebb volt feltörni a jeget. Egy ember meg is fagyott, amint az állomásról gyalogolt haza egy demizson borral a kezében. Kegyetlen hideg lehetett az éjszaka is, mert az ablakok telis-teli voltak rajzolva jégvirágokkal, olyan figurákkal, mint édesanyám török mintás kendőjén. Édesapám tüzet tett a kályhába, s míg be nem melegedett a szoba, fel sem keltem. Máskor ilyenkor kivilágos-kivirradtig aludtam, de most felébredtem, és néztem a vörös árnyakat, amelyeket a kályha öntöttvas plattjából kitört darabon kivilágló tűzfény vetett a mennyezet felé. Miután felkeltem, ott tébláboltam édesanyám mellett, s vártam az idő múlását. Mivel már korábban nagy hó lett, ezért szokás szerint szánkózni készültem. Édesanyám cipőkrémes dobozban disznózsírt olvasztott meg, és azzal kenegette bakancskáimat, hogy nehezebben ázzanak be. De a cipőket estére általában sikerült ronggyá áztatnunk. Télen a szánkózás vagy csiszinkázás volt a szórakozás. Fából készült szánkóval repültünk le a Malomhegy oldalán. A szánkóra a falu kovácsa húzott ráfvasból talpat, hogy jobban sikuljon. Néztük a bolyhos felhőket, és találgattuk, melyik mögött rejtőzködhetnek angyalok. A Kárpát-kanyar hegyei mögött óriások rejtőztek. Délután szüleim mondták, hogy dolguk lesz, és elvittek nagyapámhoz, aki szabad idejében méhészkedett. Én voltam a jó szolgája. Télire is megmaradt a téli-nyári konyhájában a lép és a méz illata. Nagyapám azzal biztatott, hogy ha alszom, akkor gyorsabban fog telni az idő, és hamarabb jön az angyal. Ilyenkor tanácsos szófogadónak lenni, ezért le is feküdtem, de semmiképp sem tudtam elaludni. Néztem a leolvadt ablakot. Az ég beborult, havazni kezdett ismét. Az ablak előtt kavargó hópelyhek örvénylettek, és ringattak puha álomba. Amikor felébredtem, már sötét volt kinn. A pertóleumlámpa sárga fénye rajzolt óriás képeket a falakra. Nagyapám azt mondta, indulnunk kellene, mert még elkéssük az angyalt. Én abban reménykedtem, hogy meglátok egy angyalt, mert mikor kiléptünk a házból, már hallottam az angyalszárnyak suhogását az út menti hatalmas fenyőfák irányából. De az este sötét volt, és csak lebegő szárnyakat láttam a fák felett. Az égből puha angyalszárnyból alászálló pihék hulltak. Harangszó zengett-bongott az angyalszárnyak suhogásában. Sok angyal lehetett, mind a gyerekekhez igyekeztek, hogy karácsonyfákat vigyenek, mert igen-igen sűrűn hulltak az égből elvesztett tollaik. Lehet, hogy kissé tovább aludtam, mint szerettem volna, mert már némelyik ablakon át kikandikáltak a gyertyafényes karácsonyfák. Amikor hazaértünk, sejtésem beigazolódott, mert szüleim azzal fogadtak, hogy az angyal az előbb járt ott, és éppen most ment át a kerítésen a szomszédba, hogy a szomszéd kislánynak is vigyen karácsonyfát. A miénken égtek a gyertyák, és a csillagszórók sercegve hányták szikráikat. A fán piros almák, ezüst- és aranydiók lógtak. És az angyal hozott egy pár korcsolyát is, olyant, amit kulccsal kellett a cipő talpára rögzíteni. Sikerült is ezzel később lehúzatni a talpalást róla. De ez egy későbbi történet. Én az angyal után érdeklődtem, aki akkor mehetett el, mert még látszottak nyomai a régi mélyebb hóban, csak éppen a frissen hullt tollpihék kezdték elfedni a korábbi nyomokat. Édesanyámék elmesélték, hogy az angyalnál több karácsonyfa is volt, ezért gyalog közlekedett, mert a nagy súllyal nehéz volt felszállni. Csak akkor repül a messzi magasban, a felhők között, ha messzire száll, no meg azért, hogy a rossz gyerekek ne lássák. Amikor a házakhoz kopog be a karácsonyfával, akkor is gyalog megy, és csak akkor röppen fel, ha nagyobb akadályok kerülnek eléje. Ilyen akadály lehetett a kerítés is, mert szárnya fennakadt a kerítés tetején kifeszített csipkésdrótban, s letörött egy darab angyalszárny, ami ott maradt a földön. De az angyal sietett, a keze is tele volt, nem tért vissza az elvesztett szárnyvégért, ami olyanforma volt, mint a libaszárny, amit édesanyám tollseprűnek használt takarításkor. Felvettem a földről az angyalszárnyat, és bevittem a házba a karácsonyfa alá. Ott is maradt vízkereszt utánig. Mikor levetkőztettük a karácsonyfát, a többi díszhez tettük, amit az angyal el szokott vinni, mert csak jövő karácsonykor lesz szüksége rá. Az angyalorvosok bizonyosan visszavarrták az elvesztett szárnyat, mert még sokáig hallottam karácsony tájékán az angyalom szárnyának suhogását.