Némi ódzkodás után Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere végül aláírta a korábban pártközleményként felküldött hozzászólását írásomhoz, az alábbiakban hát neki válaszolok.
Kedves uram, tényleg nem tart attól, hogy balkezes műfajelméleti fejtegetéseit Tyúkszem-effektus cím alatt fogják tanítani az újságíróiskolákban? Egyeseknél bizonyára bevált a fogás, mellyel a tudósítás kalodájába kívánta zárni a szabad véleménynyilvánítást, de többi kollégám egetverő röhejével akkor mit kezdjek?
Szakmai becsületemre vonatkozó keresetlen szavaival más alkalommal foglalkoznék, kilóg a lóláb: csak kisiklatnák a vitát és elterelnék a figyelmet arról, amire nem válaszolt, s amit úgy lehet, megkerülni akart.
Tényleg, miért hagyta elemzésemet válasz nélkül? Miért hallgatta el azt, ami a kettőnk viszonyán túl mindenkit érdekel?
Mivel életkorom és tapasztalataim okán akár apja is lehetnék, pár tanácsomat nyugodtan megfogadhatja, mert jó szívvel adom. (Igaz, örökbefogadásra azért nem vállalkoznék, mert irtózom az imázsépítő politikusoktól, jobb szeretem ugyanis az álarc nélkülieket.)
Akkor vegyük sorban.
1. A demokrácia mostoha sorsa a városi adminisztrációban: a különben más szempontból szükséges városmenedzseri funkció létrehozása a polgári párt eredményeinek manipulatív leértékelésével ér fel akkor, ha az csak egy alpolgármesterhelyettesi funkciót kap, vagy ha annak hatáskörét szűk keretek közt vonjuk meg, a városi intézményekből pedig a másik pártot kisemmizzük, a végrehajtói szférának úgyszólván a közelébe sem engedjük. Egy ilyen választási eredmény esetén (kilenc MPP-s plusz nyolc RMDSZ-es plusz négy román pártoknak kiosztott mandátum ugyebár) a polgáriakat két alpolgármesterség illette volna meg, illetve utóbbi mellett vagy helyett akár pár igazgatói tisztség is, mert nemcsak a tanácsi döntéshozatalban és ellenőrzésben jogos szerephez jutniuk, a végrehajtói szféra méltányos felosztásában is tükröződnie kell a választótestület akaratának és megoszlásának. Ez a román képviselőkre is vonatkozik természetesen, ők tudtommal rendelkeznek is tisztségekkel az igazgatói karban. Nos, e méltányosságnak bottal üthetjük a nyomát is a mai tanácsban, amióta a végrehajtói tisztségeket az egyik fél kisajátította, nem tűrve meg abban a másik felet még lefokozott státusában sem, s eme monopóliumára építve a tanácsban is sarokba szorítani kívánja őt. Mit szóljon ehhez a választói testület, melynek legszámosabb magyar csoportja ezáltal úgyszólván marginalizáltatik, helyette két kisebb csoport akarata érvényesül, de az kizárólagosan.
2. A románság döntőbírói szerephez juttatása abban az értelemben szintén a demokrácia torzulásához vezet, hogy messze túlértékeli valódi súlyát a döntéshozatalban, a hatalmi részesedésben. Kapjanak részt hányaduknak megfelelően, vagy akár a fölött — miként különben mindig is történt ’90-től errefelé is —, de hogy döntőbírói szerephez juttassuk őket egy olyan belső magyar vitában, melyhez csak külsőként viszonyulhatnak — mióta csimborasszója a politikai bölcsességnek és körültekintésnek?
3. A közpénzek elosztása és elköltése a dolgok mai állása szerint a végrehajtói szféra kiváltsága marad, a másik fél legfeljebb bólinthat, ha pedig ellenjavaslata van, azt lesöprik az asztalról. A magyar szavazók felénél több legfeljebb a fogát szívhatja, amiért nem ő adta a polgármestert is. Mert valójában csak az számít, minden egyéb amolyan dísz csupán a városháza homlokzatán.
A városi tanácsban történtek, egy magyar párt kiakólbólítása a döntéshozás köréből — és ez mindnyájunk közügye — tisztán mutatják, hogy ki mire tör. Ott a polgármester úr olyan helyzetet teremtett magának, melyben a pénzek elköltésében önállóan járhat el, illetve a testületnek csak amolyan utólagos jóváhagyó, bólogatójánosok szerepet szán. S mintha azért emlegetné oly becsmérlően ellenfelei emberi minőségét, mert azok, szegények, komolyan vették, hogy őket oda a magyar választók felénél többed hányada azért delegálta, hogy a dolgukat tegyék, azaz felügyeljenek rá, és részt is vegyenek a közpénzek elköltésében.
4. Apropó, útkövezés — ha már, mint beszélik a városban, Aszfalt Antalként kívánja beírni nevét a település történetébe —: vajon nincs igazuk azoknak, aki drágállják az eddig is járható, legfeljebb javításra szoruló utcák teljes újbóli leaszfaltozását, a jó szegélykövek felesleges felszaggatását és cseréjét? A költségek megduplázását eredményezi állítólag, hogy nem az olcsóbb megoldást választja, aki dönt, de még ha nem így lenne is, nem hiányzik itt egy átfogó településrendezési terv, egy alaposabb megfontolás?
Sepsiszentgyörgynek nem az a fő szépséghibája, hogy központjában és tömbháznegyedeiben nincs elég beton és aszfalt, s bár az ezek utcáira fordított gond a maga racionális keretei közt üdvös lehet, és szükséges, a nagyobb baj kezelésének ki és mikor fog nekikezdeni? Valljuk be ugyanis, hogy a várost emésztő fő betegség az, hogy falai közt évszázadok óta és napjainkig két település él egymás mellett: a másik a középkori állapotokba süllyedt, úgyszólván teljesen közművesítetlen vagy csak felemás módon az előbbihez kapcsolt Szentgyörgy falu. Ide rendkívüli fényképeket tudnék csatolni a Kender utca közepén csordogáló szennyléről és hasonlókról, a Csíki negyeden túli, urbánusnak csúfolt külvárosról vagy a Szentgyörgy déli végein kivezető fő szennycsatorna környékéről, ahogy a lakók nevezik, a sz...rgyár tájékáról. Ott a bűzben és fertőben, annak kellős közepén nem patkányok, hanem emberek élnek.
És akkor még nem szóltunk az újabban kertvárosi fertályoknak kiszemelt részekről, melyek legfeljebb az anarchisztikus összevissza-építkezés díját vihetik el egy elbíráláskor, de ahol a közművesítés jóformán teljes egészében hiányzik, ahol nemhogy utcahálózat nincs, de főutak sem léteznek. Nem kellene a fejetlen fejlesztésnek ebben a dzsungelében megkezdeni a rendteremtést előbb, ahelyett, hogy a központbeli, persze látványos, akciókat részesítenők előnyben? A kültelkek rendbetétele, az új villa és kertvárosok infrastruktúrával való ellátása adhatna igazi lendületet az építkezésnek, szabná meg az egységesen elgondolt városképet, adna kinézetet eme eddig alaposan elrontott és hovatovább egyre mélyebbre süllyedő településnek, a megyeszékhelynek. Akár nagyobb lélegzetű gazdasági fellendülést is eredményezhetne, ha az építőipar beindulna — de a puszta legelőre ki engedheti meg magának, hogy építkezzen? Nyilván csak a dúsgazdag, abból pedig nincs nagy bőség. Ki fog végre a többiekre is gondolni a városházán, ahelyett hogy... a folytatást lásd mint fennebb! A panelházlakók jó része is kivágyik a betonkockákból, szívesen búcsút intene nekik, ki siet segítségükre?
Ezek lettek volna a gondok, melyekre valóban választ vártam, ne vesződjék hát újságírói munkám minősítésével, pláne megfenyítésem lehetőségeivel. De mivel szívemhez nőtt, amióta szerelmét a Székelyföld iránt plakátok százain vallotta meg, hadd tanácsolok még valamit. Vágja sutba az imázsirodát, a bármely politológiai szakkönyvben fellelhető fogásokkal együtt, törődjön többet a valódi politikai hitelesség kivívásával, mert az maradandóbb. A városépítés jól megválasztott, méltó feladat, de túl nagy falat egy szűk érdekcsoportnak, elfér ott több párt és ,,egyenrangú románjai" is. Én az ellenfél ócsárlásától is óvnám. Az értékes ellenfelet fölülmúlni az igazi teljesítmény, a férget eltaposni nem hőstett. Becsülje meg ellenfeleit, úgy tudja belőlük és ily módon a versenyben önmagából is a többletet kihozni.
No de ők majd vagy helytállnak magukért és választóikért, vagy nem, én párton kívüli sajtómunkásként legfeljebb azt remélhetem, a városi tanácsban létrejött asszimmetria és hatalmi torzulás még sok témát kínál azoknak, akik a demokráciát belmagyar vonatkozásban is komolyan veszik, és hogy mindig lesz legalább egy független fórum, ahol a pártatlan elemzés nyomdafestéket láthat, vagy — apropó, rádió — más úton is nyilvánossághoz juthat.
