Mondom most, még mindig reménykedve, hátha a nagy omlás után jobb lesz az unokáinknak? Mert a mostani húszévesek már látnak igazat, az egykori nagy omlás porát s könnyét kitörölte szemükből — talán — a világosabb látás.

Húsz esztendővel ezelőtt a legkeményebbnek s a legjobban felfegyverzettnek látszó kommunista román diktatúra kiesett, mint hitvány tégla a győzhetetlennek hitt szocialista tábor falából. Örömmel vallom be itt, még a messzi idegenségben, Magyarországon, Erdély felé félúton, hogy akinek van kenyere s bora, meg kedve ünnepelni, joggal teheti.

Akkor én Budapesten, az Esti Hírlapnál voltam újságíró, másfél évvel azelőtt szöktem meg Romániából, Sepsiszentgyörgyről, maradék elszántságomat erre szánva. Különben csend volt Euró­pában, csak a békeharc fegyvercsörrenéseit lehetett hallani hol itt, hol ott. Nézem az akkori Esti Hírlapot, éppen azt a számot, amelyet a nagy romániai zúgás miatt hirtelen újranyomtunk…

Mint másutt is, az Évákat köszöntöttük poharakkal a szerkesztőségben. Mert az Esti azért volt esti, mert délelőtt jelent meg, tehát éjjel s másnap délelőtt nyomtuk a lapot. Sütemények, égetett meg erjesztett gyümölcslevek, három Évánk is volt, akkor robbantotta a háztáji ünnepet a hír: CEAUŞESCU MEGBUKOTT!

Soha annyi Éva nem volt még a nyakamban, mint akkor. Mert én voltam ott az erdélyi, nosza, én kerültem a központba, s az Évák sem bánták, hogy nem én vagyok az ő nyakukban, mint kellene. Maros Dénes főszerkesztő átölelt, mondván, látod, ezt is megérted, koccintott. S igen ott mindenki, soha olyan indiánüvöltés talán nem volt, mint ott, a Blaha Lujza téri Hírlapkiadó épületében. Ma sem tudom, a fölöttünk tanyázó pártlap, a Népszabadság hogyan ünnepelte a testvéri-baráti stb. Románia omlását. Lehetett frász, az nem vitás.

Sovány voltam, de bírtam az ostromot, az járt az eszemben, mi lehet Eszter lányommal, te jó ég, hiszen november közepétől már kezében volt a kitelepedő, hozzám telepedő útlevele, még azt a karácsonyt kérte, tölthesse otthon. December 22., omlásban hogyan utazhat? Vagy én menjek haza? Még lehet? Már lehet? Még román útlevelem van…

Akkor jelentkezett a szakmai ártalom, föltüremkedett bűnösen ujjongó s szorongó mellkasomban a Szerkesztő, de már a harmadik percben: készen van-e a lap? S mondom Dénes főszerkesztőnek, állítsuk le a nyomást, hiszen mi leszünk az elsők, akik hírül adjuk nyomtatásban, őrült példányszámot dobhatunk ki! Úgy történt, Maros Dénes kiadta a parancsot, az első oldalt kidobni, újranyomjuk!

A mostani húszéves is megérti, megőriztem azt az oldalt, most már sápadt, akár a félszárnyú, koraszülött rendszerváltozás. Öles betűkkel:

CEAUŞESCU MEGBUKOTT

A Haza Megmentésének Frontja vette át a hatalmat

A nap vagy talán az év híre lapunk első kiadásának

megjelenése után érkezett: összeomlott Európa és a

világ szégyene, a Ceauşescu-rendszer… A hírek szerint

maga Ceauşescu szökésben van, úti célja állítólag Teherán

vagy Peking.

Az első, Magyarországon megjelent cikkből, az első oldalról jegyzek ide mondatokat: ,,Bukarest belvárosában mára virradóan páncélozott járművekkel, nagy rendfenntartó erőkkel megtisztították a tüntetés fő helyeit, gócait… Kora reggeltől ismét helikopterek köröznek Bukarest belvárosa fölött… Kolozsváron ötvenezer ember tüntetett, Ceauşescu lemondását követelve, a kivezényelt erők tüzet nyitottak… A TASZSZ tudósítóinak egy fiatalember zokogva mondta el, hogy barátját mellette lőtték agyon… A tömeg Ceauşescu leváltását követeli…"

Az oldal próbalevonatán egy fénykép helye, mellette a romániai események, a műanyag forradalom történései és jelentősége mellett eltörpül az amúgy szenzációnak számított hír arról, hogy délután megnyitják a Brandenburgi kaput, átkelőt nyitanak a két Berlin, a két Németország között...

Akkor még nem voltak tele az újságosbódék bulvárlapokkal, mint ma, özönnel. Az Esti Hírlapot olvasta az óvodás is, a haldokló is a kórházban — és mindenki Magyarországra gondolt: vajon most mi következik a Kádár—Aczél elvtársi hazában?

És mi van Eszterrel? A nagy örömmámorban nekem folyton csak ez járhatott az eszemben, hogyan jöhet át, s miféle karácsony, vérengzés után, egek?

Vagy én menjek haza, végre, másfél év bizonytalanság után egykori szerkesztőségemhez, ahonnét ez a most pusztuló román párt vetett ki ’83-ban? Mi lesz itt velünk s velem, ott nélkülem, s mi a lányommal?

Valami zene őrjöngött a téren, itt, benn ivott mindenki az Évák meg Erdély s Románia egészségére, arra a virradatra, mely vakított itt, Pesten, a Blaha Lujza téren, s melyről elhinni nagyon hajlottunk, hogy tisztább és igazabb, mint az 1917-es oroszországi novemberi tűzparancs meg az Auróra cirkáló fényjele a kommunizmus irányába. Az akkori Esti Hírlap első oldalán az időjárásjelzés „növekvő felhőzetet" ígér, és ma már tudjuk, hogy valóban megnövekedett, föltornyosult a felhőzet a szocialista gyűjtőtáborból éretlenül s csórén kiszakadt országok felett. Nem leszek ünneprontó, ám figyelmeztetőnek elmondom, ne sokat s ne sokkal jobbat várjunk üres zsákjainkkal az eurokolhoztól. Ha nem vigyáz Románia, Magyarország s a többi a magáéra, amit kicsikart eddig, nem sok oka lészen az ünneplésre, mint volt 1989. december 22-én.

A körúton még élt s etetett-itatott a Lucullus nevű vendéglő, oda járt a Hírlapkiadó s az előkelőbb Lapkiadó Vállalat író-, újságírógárdája egy-egy pohár szóra. No, akkor, 22-én volt szó özönnel, hangzott ott jóslat, intelem és biztatás, bizonykodás, hogy lám, megmondta, megmondtam, tudtuk, hogy nem lehet örök semmi a múló időben… A téren emberek énekeltek, csak úgy, ahogy délidőben sosem. És a szerkesztőség egyik csomagközvetítője lett az országnak. Ismeretlen ember jött fel, keresett engem, ma sem tudom, ki volt, azt mondta, ott a teherautója a Népszínház utcában, mondjam meg, hova vigye a segélyrakományt Erdélyben. Mondtam címeket. És ezután sokan jöttek, ismerősök és ismeretlenek, majd megindult az áradat Románia felől Magyarországra. A címem könnyen megjegyezhető volt, Esti Hírlap. Rettenetes nehéz volt januárban, el májusig fogadni mindenkit, volt, akinek örültem, volt, aki mohó volt, állásért keresett, volt, aki gyógyszerért jött hozzám, volt, aki lakni, míg a titkárnőnk ki nem jelentette: Zoli, maga lehet Erdély fejedelme is, de maga ebbe bele fog pusztulni, én többet senkit magához fel nem engedek, ne magát temessük, hanem Ceauşescut. Mert olyan is volt, aki a szívemen célozott meg, a nagy székely szívemtől kért hatezer forintot, hogy mezőgazdasági gépeket visz Csernátonba, de szüksége van hatezer forintra. Adtam. Soha az életben nem láttam sem őt, sem a közel egyhavi béremet többé…

Írt Éva húgom Udvarhelyről: „Látod, most tudtuk meg, hogy végeredményben nem a románokkal volt annyi bajunk, hanem a politikával, mert most látszik, hogy barátság van, felszabadultunk…" Mi jól fel, s megtudtunk mindent pár hét alatt, hogy mi jut nekünk a felszabadulásból. Mert bennünket állandóan felszabadítanak, 1686-tól szakadatlan felszabadultunk...

Napokig lázban égett Budapest, Iliescu tombolt Bukarestben, ő, Ceauşescu egyik belső bizalmasa, a tévé öntötte a híreket, a kocsmáros öntötte a hitvány italokat, s az emberek öntötték magukba a megújult reményt. Míg aztán világosodott lassacskán az elméjük, és rájöttek fájón hamar, hogy a legenda oda, mert jön az ébredés, és a csalódás úgy fáj, akár az ért kelés.

És megjelentek Magyarországon a volt szekuritátés menekültek! Mert ez az ország arról volt híres már a középkortól, hogy befogadott mindenkit, hont adott szedett-vedett mindenkinek, aztán mindenki úgy élt itt, mint Marci Hevesen. Ma sem hiszem, hogy ezt a nagy befogadó parancsot az az I. István királyunk adta, aki vaskemény országot akart népének. Inkább olasz, német püspökeitől származik a szöveg a sokféle és sokajkú jövevényekről…

Láttuk ünnepelni másfél éven belül másodszor is Magyarországot. Nyolcvannyolcban tengernyi nép, mintegy millió ember gyűlt Budapestre tüntetni a romániai falugyilkolás, falurombolás ellen. Megható volt, döbbenetes, erőt adó. Kommunista helikopterek köröztek fölöttünk, ne halljuk, amikor Bubik István színművész a Hősök terén elmondta Csurka István forradalmi erejű és olyan hatású beszédét a romániai falvak, emberek védelmében…

A többit? A többit tudja, akit érdekel. Következett 1989. december 22. után a magyarság kijózanítása, Marosvásárhelyen a lerészegített hodáki és másmilyen románok magyarverése, Sütő András író szemének kiverése, csontjainak összetörése — a többi sem a történészek dolga, mondom én nektek, atyámfiai, nektek, húszévesek, akiket Isten jó erőben és jó hitében megtartson sokáig népetek, nemzetetek, az emberi jóság igaz javára.