Ilyen előzetes információk birtokában készült a város a terroristák elleni önvédelemre.

December 24. éjszakáját családom ismét a ,,bankblokk" tizedik emeletén töltötte. A kaszárnyát támadták. Előbb a gyűrűút irányából villogtak a torkolattüzek, mind közelebb és közelebb az Olt jobb oldali partjához. A kaszárnyából vagy máshonnan kilőtt rakéták világították meg az égboltot. Mind közelebb a városközponthoz, mintha itteni célpontokat keresnének. A torkolattüzek és a robbanások hangja alapján aknavetők bevetésére is lehetett következtetni. A kaszárnya területéről kilőtt sorozatok sárgásvöröses nyomvonala a levegőben, lévén éjszaka, a becsapódások görbéje tisztára kivehető volt. Aztán tüzet fogtak a szénakazlak is a kaszárnya takarmányraktárában, megvilágítva az épületek város felé néző falait. Mi, az esetleges lövésektől tartva, a szobafal mellé lapulva, fél szemmel néztük a tűzijátékot. Aztán az Olt bal partján előnyomulva, Gidófalva irányából is lőni kezdték a laktanya épületegyüttesét. A torkolattüzek alapján nyomon lehetett követni, miként közelítik meg a térséget. Harmadszorra Szépmező felől is felvillantak a torkolattüzek, azt a benyomást keltve, hogy a terroristák bekerítették a területet. Engem az foglalkoztatott, hogy ha a kaszárnyákat ,,beveszik", a várost fogják lerohanni.

Virradatkor bementem a megyei vezetés székházába, oda, ahol a városvédelem katonatisztjei voltak. Borostás, izgatott, hullafáradt arcokat láttam, amint a telefonkagylók után kapkodva jelentették az éjszakai eseményeket, a város védelmének pillanatnyi helyzetét. Később visszagondolva az akkor látott képsorokat, meg vagyok győződve, hogy a szimulált kaszárnyatámadás tervébe egyiküket sem avatták be.

Csodálkozásomra már előző este a lányom nyitott be a katonai parancsnoki szobába. Az első kérdésem az volt: Hogyan jutottál ide be? — Rád hivatkoztam — mondotta —, s az őrség beengedett. Kónya Ádám bácsi telefonált, hogy a Kökényes völgyéből két terepjáró kocsi jött ki, és az Olt melletti víztorony irányába mentek. Közben a villanypóznákról fényjelzéseket adtak le, egy rövid jelzés után szünet következett, majd két egymás utáni fényjelzés pislant. (Kónya Ádám az információkat egyik ismerősétől szerezte.)

Ezt a jelenetet követte az a rádió-telefonbeszélgetés, amelynek fültanúja voltam. Ahogy megvirradt, s a lövöldözés alábbhagyott, majd megszűnt, egy kistankot (TAB) kivezényeltek a tejgyár felé vezető gyűrűútra. Onnan jelentették, hogy az úttesten egy sebesült alak fekszik. — Közelítsétek meg, fogjátok el! Hangzott a parancs. — Két fegyver van mellette — jelentette a kistank parancsnoka. A jelentésvevő tiszt ordítva káromkodott: A román hadseregben a katonának nincs két fegyvere. Vegyétek őrizetbe! Küldjük a mentőautót.

A sebesült egyént beszállították a kórházba. Onnan óra múltán — engem érdekelt az illető azonosítása — eltűnt. Semmiféle információt nem szolgáltattak róla, csak annyit, hogy beszállították a brassói katonai kórházba. Feltételezem, hogy megtiltották az orvosoknak az információszolgáltatást, mert arra gondolni sem merek, hogy ott is lett volna ,,beavatott" elem. Bár néhány nap múlva, a veszprémi segélyszállítmány megérkezése után az egyik fontos személyiség — már halott — azt terjesztette, hogy a magyar gyógyszerek szavatossági ideje rég lejárt, nem szabad használni.

Azelőtt elterjedt az a rémhír, hogy a város vízvezetékének a vizét megmérgezték.

A reggeli órákban, miután már tudtuk, hogy az Oltmező utcai szállítóvállalat (ITA) kapusa halálos sebet kapott, egy szekustiszti igazolványt hoztak be a székházba. A gyűrűúton találták. Poros volt, rá is tapostak. Egy Pop nevű egyéné volt. B.-vel videokazettára rögzítettem a dokumentumot. Egyébként arról már az előző nap voltak információink, hogy a kaszárnyában ,,őrizetbe vett" állambiztonsági tisztek közül egyesek ki-be járnak, s egyiküket több helyen is látták a városban. Azt máig sem tudom, hogy ez a bizonyos Pop nevű hadnagy azonos volt-e a sebesülttel, vagy nem.

Aznap behoztak egy személyazonossági igazolványt is. Brassóban, a vasúti felüljárón túli részen találták egy golyóktól lyuggatott Škoda MB első ülésén. Megnéztem a címet, s a lányomat kértem meg, hogy vigye el a családhoz. Meg voltam győződve, hogy az illetőt a brassói harcokban lőtték le.

A történet legérdekesebb mozzanata, hogy a halálhír vivőjét az ,,áldozat" személyesen fogadta.

És mi még mindig azt hittük, hogy vannak terroristák, s ha vannak, azok nem a ,,mieink", hanem idegen (arab stb.) zsoldosok.

Decemberi zűrzavarban

A kaszárnya elleni éjszakai támadásról nem sejtettük, hogy szimulált hadművelet volt. Az állambiztonság volt parancsnokát, H. J.-t kérettük be később a székházba, akit megkérdeztem, szerinte mi történt a kaszárnya körül? Szimulált támadás volt — mondta. Lévén katonailag teljesen tájékozatlan, tulajdonképpen nem értettem, hogy az mi. Nem tudtam, hogy szimulálni lehet a torkolattüzet, a géppisztolysorozatok hangját. Azt is hinnünk kellett, amit ,,hivatalosan" terjesztettek, hogy nappalra az erdőkben rejtőzködnek a terroristák. L. B. jelentkezett a vadászegyesülettől, hogy adassuk vissza a tőlük elkobzott vadászfegyvereket, s ők átfésülik Sugás felé az erdőket, mert közvetett tudomásuk van arról, hogy arra vonultak vissza a terroristák. Azt is megtudtuk, hogy a kaszárnyából akkor éjszaka a teljes vagy majdnem az egész lőszerkészletet kilőtték. Érdekes, hogy megtekintettük a kaszárnyákkal átellenben lévő kiégett épületsort, s én azt sem figyeltem meg, csak egy második látogatás alkalmával vettem észre, hogy a laktanyaépületeken nincs nyoma lövedékbecsapódásoknak, pedig a ,,terroristák" a tömbházsor ablakaiból is tüzeltek.

A terroristák léte általánosan elfogadott volt. Ceauşescu keleti kapcsolatait, a legutolsó útjának célját is a terrorista ,,importtal" hozták kapcsolatba. A nagy létszámú állambiztonsági apparátus és a kollaboránsok serege, amelyről a szekuritátéról és a rendőrségi épületekből kikerült dokumentumok is tanúskodtak — napok múlva is széttépett, szétszórt papírok hányódtak az utcákon, udvarokon —, mind azt a hiedelmet erősítették a lakosságban, hogy polgárháború robban ki az országban. A pártszékház elfoglalásának óráiban, az első titkár irodájában például, ahová én is betekintettem, vastag papírréteg volt a padlón. Többen csak tapostak rajta, volt, aki válogatott is belőle. Én méltóságomon alulinak tartottam, hogy belelapozzak, pedig lett volna, amit keresnem, mert amikor a ,,hivatalos" bizottság az első titkár páncélszekrényét feltörte, amint megtudtam, december első három hetének ,,feldolgozatlan" irataiból három, engem rendkívül veszélyesnek (ugyan, miért?) jellemző állambiztonsági jelentés került elő. (A harmadik Gajzágó Mártonnal együttesen bélyegzett meg.)

A hosszú évek tapasztalata megtanított arra, hogy a félelem rossz tanácsadó. Én csak december 24-én éjszaka féltem, amikor a kaszárnyát támadták. Akkor nagyon. És, természetesen, féltettem a családomat, barátaimat, szülőföldemet, mindent és mindenkit.

1989. december 22. előtt már évek óta, miután az állambiztonságiak nyíltan fenyegetőztek, demonstratíve is kimutatták a foguk fehérjét, hogy húzzuk meg magunkat, a jelentősebb külföldi vendégek vagy Száz Zoltán washingtoni tanácsadó és az amerikai Sass Magda látogatása után éjszaka berendeltek a szekuritátéra, nyilatkozatot írattak, egyeseknél házkutatást tartottak, könyveiket, kézirataikat elkobozták, a magyarországi folyóirat-, lapküldeményekre az utolsó időszakban már ,,útközben" lecsaptak, tehát már sok minden volt a rovásunkon, s nem féltünk. Tudtuk, hogy telefonbeszélgetéseinket lehallgatják — Király Károly már évekkel ezelőtt közölte, hogy a megyében Farkas Árpád és az én lehallgatásomra, nyomon követésünkre kellett első titkári engedélyt adnia, mert akkor ez volt a regula —, szóval, ezek után már nem féltünk, sőt, magunk ellen is hecceltük a ,,szerveket", amikor telefonbeszélgetéseink során oda is szóltunk: most figyeljenek, mert ,,súlyos" dolgokat mondunk. Nem volt ebben semmi ,,vagánykodás", a sors kihívása magunk ellen, hanem egyszerűen számot tudtunk vetni azzal, hogy úgyis mindent tudnak rólunk, sőt, társaságunkban gyakran jelen voltak olyan személyek is, akikről tudtuk, hogy ,,ránk állították", mert valamilyen kényes politikai vagy gazdasági ügyben elkapták őket, s személyi önvédelemből informátorokká kellett válniuk. Nekem mindig averzióim voltak e kategória ellen, gorombáskodtam is vélük, közülük többen, és főleg F. Á. arról akart meggyőzni — egyébként igazuk volt —, hogy még mindig jobb, ha ezek közvetítenek információkat rólunk, olyan dolgokat, amit már amúgy is tudnak, hiszen a megfigyelés többoldalú volt, amelyet a telefon- vagy hangágyús lehallgatás egészített ki.

December 22. után az állambiztonsági tisztek katonai felügyelet alá helyezésének igen okosan kitervelt mozzanata nyugtatott meg, illetve terelte el a figyelmet a lényegről: így lehet fizikailag is átmenteni ezt a kategóriát, s beilleszteni majd az új ,,rendbe".

Miután állambiztonsági, megyei pártbizottsági okmányok közlésre kerültek, bizonyos körökben pánik tört ki, mások fizikailag is bántalmazni akarták a besúgókat. A közhangulatot határozta meg nagymértékben, valami módon féken kellett tartani az indulatokat. Személyes élményemet mondom el: egy mindannyiunk által ismert személy, akit ránk állítottak, s aki a fordulat előtti időkben a lakására is felhívott, vagy riportútra is velem jött azzal az ürüggyel, hogy micsoda néprajzi értékeket tekinthetek meg, és írhatok ezekről, sápadtan rohant a Mikó-kollégium előtt utánam, hogy kikerült egy ,,besúgólista", s az rendben van, róla mindannyian tudhattuk, olyan helyzetbe került, hogy vállalnia kellett ezt a piszkos munkát, de ő most is esküszik, hogy soha nem ártott nekünk, de az rettenetes, hogy olyan emberek neve is a listán szerepel, akiket ő rendkívül tisztelt, makulátlanoknak tartott, szégyellte is, meg is vetette magát emiatt, és most jön rá, hogy egy társaságba keveredett velük.

Felhívtam a lakásunkra — idegileg teljesen kikészült —, átnéztem a listát. Megígérte, hogy egy másolatot számomra is készít. (Nem történt meg.) Megnyugtattam — és rámutattam vagy három névre —, majd büszke lehet arra, hogy ilyen emberek társaságába ,,keveredett". Mivel több lista forgott közkézen — a diverziókeltés kiváló eszköze volt ez —, ,,tiszta forrásból" igyekeztem/igyekeztünk megtudni, mi a helyzet ezekkel az abszurd névsorokkal, amelyeken hivatásos belügyi tisztek, köztiszteletnek örvendő személyiségek, besúgók és besúgottak, tehát üldözők és üldözöttek együttesen szerepelnek. A régi vágású főtiszt mosolyogva világosított fel: ezek a listák a konspirációs munka részei, belőlük a beavatottak bizonyos kódjelek alapján reszortátadások idején nemcsak azt tudhatták meg, hogy ki az üldöző és ki az, akit nyomon követnek, hanem a belügyön belül is olyan pszichózist keltettek, hogy a ,,hivatásosokat" is megfigyeli(k) valaki(k), mint ahogyan ez így is működött.

Ebben a zűrzavaros helyzetben ahogy lehetett, mérsékelni kellett az indulatokat azokkal szemben is, akik ,,tolvajt kiáltottak", s közben ők loptak.