Ilyen körülmények között került sor bátyámék házassági évfordulójának a megünneplésére 1989. december közepén. Népes baráti társaság verődött össze a szűk tömbházlakásban. A gyülekezés puszta ténye már veszélyt jelentett a résztvevőkre nézve. Az elhangzó beszélgetések tartalma pedig növelte a kockázatot. Mégis egyre többen és egyre gyakrabban vállaltuk ezt. Így próbáltuk megőrizni maradék önbecsülésünket. Hiszen számunkra más nem maradt. Az ilyenkor szokásos jókívánságok elhangzása után rátértünk a legfrissebb események megvitatására. Tőkés Lászlóról beszélgettünk. Hiszen napok óta a temesvári lelkész erőszakos eltávolításának szándéka borzolta a kedélyeket. Ugyanis a cenzúra ellenére ennek híre a Székelyföldre is eljutott. Tiltott csatornákon. Poharazás közben, a Szabad Európa Rádió román nyelvű adásából próbáltunk tudomást szerezni a legfrissebb fejleményekről. Elszörnyülködtünk a hallottakon. Temesváron belelőttek a Tőkés védelmére összegyűlt tömegbe. Később pedig a Kossuth adón meg is hallgathattuk a géppisztolyok vészes ugatását. Sok mindenre fel voltunk készülve, de erre nem. Magunkba roskadva ültünk a készülék mellett. S mivel vészterhes időkben nincs helye a mulatozásnak, nemsokára elindultunk. Ki-ki az otthona felé.

Hazaérvén ruhásan dőltem végig az ágyon. A következő napok tennivalóin tépelődtem. Nehéz döntés elé állított a sors. El kellett volna bújnom egy ideig, mert bármelyik pillanatban begyűjthettek. Robbanásveszélyes helyzetben az elnyomó szervek első lépése a lehetséges hangadók semlegesítése volt. Én pedig közéjük tartoztam. Munkahelyemen viszont számítottak rám. Megbíztak bennem. Pártonkívüliségemnek és magatartá­somnak köszönhetően. A kialakult helyzetben nem hagyhattam cserben őket. Hiszen ezekben a napokban az erdélyi magyarságra óriási veszély leselkedett. A Tőkés László által kirobbantott temesvári megmozdulás elharapózását ugyanis a hatalom ismét a magyar kártya kijátszásával próbálta megakadályozni. Ezért a tüntetések Erdélyre való korlátozódása, netalán a székely megyék megmozdulása egy román—magyar összecsapás veszélyét hordozta magában. Bekö­vetkezte pedig a temesvári népfelkelés vérbe fojtását és az erdélyi magyarság megtizedelését eredményezte volna. Óhatatlanul. E sátáni terv meghiúsításának csak egy módja volt. A kivárás. Kivárni, hogy a románok felismerjék a történelmi pillanatot. Kivárni, hogy a főváros is a temesvári felkelők mellé álljon. Mert az nem volt kétséges, hogy egy ilyen fordulat lángra lobbantja az egész országot. Mindezt végiggondolva, egyetlen választási lehetőségem maradt. Bemenni a munkahelyre, és nyugalomra inteni az embereket.

A házgyárban szokatlan csend fogadott. A dolgozók nem voltak hajlandók felvenni a munkát. A művezetők unszolása ellenére sem. Ez részükről példa nélküli, bátor cselekedet volt. Súlyos következményeivel pedig mindannyian tisztában voltunk. Összeszorult torokkal indultam az öltözők felé. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. S valóban, csak heves vita árán sikerült meggyőznöm az embereket, hogy számunkra még nem jött el a cselekvés ideje. Végül magukban füstölögve ugyan, de nekifogtak a napi feladatok elvégzésének. Az első ütközetet megnyertük tehát, de a háború még hátravolt. S győzelmet csak a megfontolt és összehangolt cselekvés hozhatott. Ezért titokban felkerestem egy kipróbált ellenzéki sorstársamat, és megbeszéltük a további teendőket.

Csigalassúsággal vánszorogtak a feszültséggel telített órák. Bár reggelente szárnyait bontogatta a remény, estenként mégis szomorúan hajtottam nyugovóra a fejemet. Hiszen megkeseredett lélekkel kellett naponta megállapítanom, hogy még mindig nem fogyott el a románok birkatürelme. Hogy minden maradt a régiben. A minket körülölelő sötétség is. A főváros csendes maradt. Pedig Temesvárról aggasztó hírek érkeztek. Mégsem történt semmi. Napokon keresztül. Csak december 21-én érkezett el a várva várt pillanat. Ekkor ugyanis a temesvári események elítélésére és a diktátor házaspár dicsőítésére összeterelt tömeg megszűnt juhseregként viselkedni. Többé nem engedelmeskedett.

Azon az éjszakán nem mentem haza. A házgyár egyik rejtett zugában húztam meg magam. Így munkatársaim reggel az irodában találtak. Még mielőtt szót ejthettünk volna, Erzsike rontott be a szomszédos telefonközpontból. Izgalomtól elcsukló hangon közölte velünk a nehézgépgyáriak fellázadásának hírét. Elérkezett tehát a mi időnk! — dobbant nagyot a szívem. A kisemmizettek, üldözöttek, megalázottak, megfélemlítettek és félreállítottak ideje. Hihetetlennek tűnt, hogy oly sok keserves év után végre bekövetkezett ez a pillanat. Kissé el is bizonytalanodtam az ölembe hullott lehetőségtől. Végül sikerült úrrá lennem magamon. Latolgatásokra már nem volt idő. Cselekedni kellett. Gyorsan és határozottan. Mielőtt mozgásba lendül a váratlan fordulattól megbénult elnyomó gépezet. Felszólításomra az irodai személyzetből csak Hubbesz Péter csatlakozott hozzám. Ketten mozgósítottuk a munkásokat. Ők habozás nélkül követtek minket. A gabonaraktárak között vezető rövidítést kihasználva igyekeztünk a felkelőkhöz csatlakozni. Minden megtett lépéssel nőtt bennem a félelem. De nem volt megállás. Tömött sorokban, összeszorított fogakkal nyomultak utánunk a kérges tenyerű, villogó tekintetű székelyek. Őseink földjének konok gyermekei. Soha nem tűnt ilyen hosszúnak a munkahelyünket az állomástól elválasztó távolság. Végre odaértünk. Megpillantva a főépület oldalára kifüggesztett Ceauşescu-képet, felfakadt belőlem az elmúlt években felgyülemlett indulat. Tönkretett fiatalságom, megpecsételt jelenem és jövőm minden keserve. A kommunizmust és a diktátort szidalmazva téptem le és tapostam össze a gyűlölt portrét. Példámon felbuzdulva a tömeg percek alatt megtisztította az épületet a falakra aggatott jelszavaktól és képektől. A történtek után rövid beszédet tartottam. Kimondtam és világossá tettem: számunkra most már nincs visszaút. Csak előre mehetünk. Vagy megbuktatjuk a diktatúrát, vagy elpusztulunk mindannyian. De győzni fogunk! — jelentettem ki meggyőződéssel. Győzni fogunk, mert miénk az igazság. Győzni fogunk, mert a Jóisten nem hagy cserben minket. Karácsonykor a bilincsek lehullnak. Honnan merítettem erőt a biztató szavakhoz? Magam sem tudom. Talán az ég sugallta őket.

Az Olt hídján értük utol a város felé hömpölygő tömeget. Le a diktatúrával! Le Ceauşescuval! Szabadságot! Szabadságot! Éljen Tőkés László! — kiáltotta perceken át egy vékony női hang. Tulajdonosában Fazakas Icát ismertem fel. A szüleit meglátogató és Temesváron rekedt munkatársnőmet. A máskor csendes és türelmes nő ezúttal határozott, elszánt és bátor volt. A szülővárosában átéltek hatására. Részben neki volt köszönhető, hogy végül a folyamatosan duzzadó emberáradat is lázba jött, és hangot adott követeléseinek.

A központba érve, próbáltam felmérni a kialakult helyzetet. Hatalmas billenőkocsik és előttük sorfalat álló kiskatonák a pártszékház előtt. A környező épületek tetején pedig sebtében álcázott géppuskaállások. A szekusok a sorkatonák háta mögé bújva készültek a velünk való véres leszámolásra. S hogy erre sor kerül, a Temesváron történtek már bebizonyították. Meg kell akadályozni a vérfürdőt — villant át az agyamon. A közvetlen veszély hatására ugyanis megszűnt a zsigereimbe befészkelődött bénító félelem. A halál árnyékában gondolataim letisztultak. Miközben a tömeg a megyei pártfőtitkár megjelenését követelte, én néhány elszánt tüntetővel a pribékek hátába kerültem. A bármelyik pillanatban bekövetkezhető vég tudatában lopakodtunk állásaik felé. Semlegesíteni akartuk őket, de erre nem került sor. A helyszínre érve már csak hűlt helyüket és szétszórt töltényeket találtunk.

Közben a téren felgyorsultak az események. Belefojtották a szót a pártszékház erkélyén végre megjelent és az embereket magyarul csillapítani akaró főtitkárba. Jogosan, ugyanis mostanig nem volt hajlandó anyanyelvén beszélni. A percről percre dühösebb emberek pedig egyre közelebb nyomultak a fegyvereiket kétségbeesetten szorongató katonákhoz. Végül egy románul elhangzó jelmondat oldotta fel a pattanásig feszült helyzetet. A hadsereg velünk van! — hangzott fel több ezer torokból. A hadsereg velünk van! — dübörgött fel a téren. A hadsereg velünk van! — zúgott a fejek fölött, nyugtatóan hatva az egymással farkasszemet néző felekre. Közben néhányan egy birtokunkba került készüléken fél füllel a bukaresti rádió adását hallgattuk. Próbáltunk megtudni valamit az ottani eseményekről, de nem közöltek híreket. Az élő hang hiánya és a hazafias zene sugárzása pedig semmi jót nem sugallt. Aztán hirtelen eltűnt az erkélyen ücsörgő megyei vezérkar. Néhány pillanat múlva a rádió is elhallgatott. Ólomlábon vánszorgó percek következtek. Végül egy izgalomtól rekedt férfihang bejelentette a diktátor házaspár elmenekülését. A szabad román rádió nevében. Nem hittünk a fülünknek. Időbe tellett, míg magunkhoz tértünk, és a hangosbemondó segítségével továbbítottuk a hírt. Döbbent csend fogadta. Feszültségtől terhes, vihar előtti csend. Majd hatására végigsöpört a jelenlévőkön a lelkesedés. Fegyverüket földhöz vágó katonák ölelkeztek a tüntetőkkel. Ismeretlenek csókolták egymást. Örömmámorban úszott mindenki. De nemsokára robbant a harag is. És a megaláztatás hosszú évei során felgyűlt keserűség. Utat törtek maguknak az eddig elfojtott érzelmek. Lehetetlen volt megfékezni az indulatokat. Hamarosan a pártszékházból kidobott bútordarabok, kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek, őket ábrázoló fotók és falragaszok ezrei borították a teret. Mi pedig máglyát rakva belőlük, győzedelmi táncot jártunk körülöttük. Mi, Sepsiszentgyörgy szabadságtól megmámorosodott lakói. Fekete füst szállt az ég felé. Ceauşescu kommunista diktatúrájának füstje.

2.

Néhány mámoros pillanat után nyugtalanság lett úrrá rajtam. Hihetetlennek tűnt ugyanis, hogy ilyen hirtelen véget ért az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy városunkban mindez egyetlen puskalövés nélkül történt. Hogy áldozatok nélkül sikerült lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú — még nincs vége. Az idegeimen újra elhatalmasodó feszültség hatására rég elraktározott ismeretek szakadtak fel. A katonaságnál tanultak. Egyetemistaként ugyanis a Szekuritáté terrorelhárító egységénél szolgáltam. Tiszti iskolában. A felidézett tudásanyag birtokában már másképp ítéltem meg a történteket. S az ide-oda hullámzó, bódult tömeget szemlélve rádöbbentem kiszolgáltatott mivoltunkra. A kialakult helyzetben nem volt, kivel tanácskoznom, ezért egyedül indultam a rettegett titkosrendőrség felé.

A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok lobogó fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Szekuritáté és a megyei milícia komor épülete. Utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, de nem egyedül. Utánam zúdultak a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Hatá­rozott fellépésemmel viszont az útlevélosztály teljes feldúlását sikerült megakadályoznom. Az indulatok újabb elszabadulása előtt szólnom kellett a folyamatosan duzzadó emberáradathoz. Ennek érdekében kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! — kiáltotta el magát egy nő, mielőtt bármit is mondhattam volna. Felmorajlott a tömeg, és már mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget. Pont itt, megpróbáltatásaim helyszínén. Ahol packáztak velem. Faggattak és vallattak. Meggyötörtek és megaláztak. Próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni. Hosszú éveken keresztül. Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává. Most, a változás küszöbén. Bombaként robbant, és állati energiákat szabadított fel bennem a felháborodás. Hatá­sára szembeszálltam a felbőszült sokasággal. Elszántságom megtorpanásra késztette őket. Az így nyert pár pillanat pedig elég volt ahhoz, hogy néhány, időközben erre vetődött házgyári alkalmazott mellém furakodjék. Nem szekus! — mordultak rá villogó tekintettel a többiekre. Bátor kiállásuk mentette meg az életem. A történtek után már sikerült szót értenem az emberekkel. Sikerült megértetnem, hogy a harc még nem ért véget. Hogy értelmetlen összetörnünk és megsemmisítenünk azt, ami már a miénk. Hogy legfontosabb tennivalónk a rend helyreállítása és a biztonság szavatolása. A város és lakói védelmének megszervezése. Ehhez pedig katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Nagy tülekedés támadt. Sokan akartak velem tartani. Ötvenet kiválasztottam közülük, majd kíséretükben újra beléptem az épületbe.

A milícia megyei parancsnoka Gavril Ardeleanu, egy magyarul tökéletesen beszélő és meg is szólaló ezredes volt. Jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen, a parancsokat neki is végre kellett hajtania, de hatalmával soha nem élt vissza. Sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Erről személyesen is meggyőződhettem, ugyanis többször tettem nála panaszt, a milicisták részéről engem ért túlkapásokat sérelmezve. Panaszaimat kivizsgálva nekem adott igazat. A kommunista Romániában erre nem nagyon volt példa. Ezúttal sem csalódtam benne. Nem menekült és nem bújt el. Az irodájában tartózkodott, ahogy egy rendőrfőnökhöz illik. Kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Szekuritáté épületébe. A terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem, akit, sajnos, ismertem. És ő engem még jobban, ami egyáltalán nem vált előnyömre. Nem találtam a helyén. Az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott. Társaimat csoportokra osztva, nekiláttunk az irodák átvizsgálásának. Robbanószerek, lőszer és fegyverek után kutattunk. Akadt is bőven. Hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Így már én is jobban éreztem magam a bőrömben. Helyiségről helyiségre haladva úrrá lett rajtunk a felháborodás. A vasszekrények polcain ugyanis nem csak fegyverek és lőszerek hevertek, hanem kilószámra kávé, húskonzervek, déligyümölcsök, márkás italok és cigaretta is. Olyan portéka, melyet az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott. Évek óta. Ezenkívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százai. Kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincsei. Nem tápláltam illúziókat a rendszert illetően. Sok mindent tudtam, s az elnyomó gépezet módszereit is volt alkalmam megtapasztalni. A nyers valósággal való szembesülés mégis megdöbbentett. A helyzet viszont nem kedvezett az ezen való rágódásnak. Az irodába visszatérve már a közbiztonság szavatolásának módozatait kellett latolgatnom. A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Megbeszé­lésünknek közeledő hangzavar vetett véget. Fegyveremet az ajtóra szegezve, védelmi állásba helyezkedtem. Civil és katonaruhás társaság rontott be az irodába. Élükön egy nagyhangú ismeretlennel, aki az épület azonnali átadására utasított. Románul. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével. Viselkedéséből és modorából leszűrve az ilyenkor szükséges következtetéseket, azonnali távozásra szólítottam fel. A melléje verődött kétes alakokkal együtt. Kénytelen volt engedelmeskedni. Sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt viszont velünk maradt. Röviden ismertettem vele, ki vagyok és mit akarok. Világossá téve számára, hogy csak egy választott testülettől fogadok el utasítást vagy parancsot. A stratégiai tanácsokat viszont meghallgatom. Hárman fogtunk neki tehát a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez. Ardeleanu ezredes, Scoară kapitány és jómagam. Mivel a legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, itt állítottuk fel a parancsnokságot. Egy ilyen rezidencia berendezése rideg, hangulata sivár. Minden szeglete félelmet sugároz. A célnak megfelelően. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába lépni. A parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába. Középpontjában hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón a dolgozó- s a hálószobából, valamint a fürdőből és a konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk. Itt iratokkal zsúfolt páncél-, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. A helyszínnel ismerkedve felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát fel tudom hívni. Közvetlenül. Ez óriási dolognak számított, mert abban az időben a telefonbeszélgetéseket csak központon keresztül lehetett lebonyolítani. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze. A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy őrzésükhöz nincs elég emberünk. A létszámnövelést önkéntesek toborzásával oldottuk meg. Pillanatnyilag. Munkásőregyenruhába öltöztetve, felfegyverezve küldtük őket a kijelölt helyszínekre. Elosztásukban már Lupu hadnagy, a helyi belügyi alakulatok kiképzőtisztje is segédkezett. A megyei és városi milícia, valamint a Szekuritáté épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk. Kettesével osztva be őket szolgálatra, egy katona, egy civil felállásban. Mivel az újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, gyorsan végigtekintettük a fogva tartottak lajstromát. Többségük semmiségért volt elítélve vagy letartóztatva. Olyan bűnökért, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. De akadtak közöttük valódi bűnözők, többek között két gyilkos is. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók listáját. A magyar nemzetiségű fegyőr a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket. Helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül. A diktátor bukását követő felfordulásban ugyanis a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.

Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte. És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Érdemleges hírt ugyanis nem közölt velünk. Kihallgatása után bezártam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata. Az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Felérve, engem is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után mégiscsak kinyitották. Belépve, a titkosrendőrség számító és kommunikációs központjában találtam magam. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat. A rajtuk lévő szöveget böngészve rossz előérzetem felerősödött, pedig csak megérzésemre támaszkodhattam. A szöveg ugyanis kódolva volt.

Sajnos, balsejtelmem, mint már annyiszor életem folyamán, ezúttal is beigazolódott. A sötétség beálltával felugattak a géppisztolyok. És ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol, megakadályozva, hogy álomra hajtsuk fejünket. Ezért a napok teltével egyre jobban kimerültünk, mert aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett. Mindig akadt valami sürgős tennivaló. Sokasodtak ugyanis az aggasztó események. És velük együtt a megválaszolatlan kérdések is. Például: ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyokat. Lőszerrel együtt.

Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzése? Haláluk után miért fokozódtak a harcok? Hiszen csendesedniük kellett volna.

Miért kellett az elfogott szekusokat a hegyivadász-alakulathoz szállítani? Bukaresti parancsra. És miért bocsátották szabadon őket? Titokban. Miközben arab terroristák jelenlétével riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben.

Ebben a feszültséggel, félelemmel és bizonytalansággal szennyezett légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk. Mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott. Belülről bomlasztott és állított szembe egymással minket. Mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit. Hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő. A hatalom megszerzése érdekében.

Ezért történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek.

Ezért történhetett meg, hogy az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra. Szerencsére nem talált célba.

Ezért történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte az átellenben található tömbházat. Tény, hogy onnan valaki tüzet nyitott rájuk.

Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt az IMASA-t és IAIA-t védelmező felkelők. Csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket.

Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét. Akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani.

Ezért lőtték szitává a Szekuritáté épülete előtt elhaladó autót. Vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés. Pár méterről végzett vele egy kémelhárító tiszt. Egy egész tárat ürítve ki rá.

Néhányan a történések sodrásába került civilek közül még napok múlva is a Szekuritáté épületében tartózkodtunk. Külsőnk teljesen megváltozott. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk. Nem csak az alvásra, hanem a magunkkal való törődésre sem nyílott alkalom. A vérontás megakadályozására irányuló erőfeszítésünk minden energiánkat és időnket lekötötte. És a helytállásé. Mert ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig. Melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt. Melynek résztvevői a többség bizalmának birtokában vannak. Melynek résztvevői képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására. Amellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. Az adott körülmények között kitartani pedig nem is volt olyan egyszerű. A katonai vezetés ugyanis mindent elkövetett eltávolításunk érdekében. Miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat sorra elvetette. Terrorveszélyre hivatkozva. Tehette, mert a sajnálatos, áldozatokat is követelő események tovább folytatódtak. A hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére. Kitartásunknak végül mégis megvolt az eredménye. Sor kerülhetett a küldöttgyűlés összehívására. A Szakszervezetek Művelődési Házában. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk. Társaimmal ugyanis még gyűlés előtt megértettem, hogy ők a legmegfelelőbb személyek e tisztségek ellátására. Hiszen már bizonyított gerincességük és bátorságuk mellett rendelkeznek a szükséges szakmai és vezetői tapasztalatokkal is. Mindezek ellenére csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Dumbravă doktornak és a teremben lézengő többi felbujtónak köszönhetően. Másnap a tervezőintézet tanácstermében az RMDSZ helyi szervezetét is sikerült megalakítani. A bukaresti kiáltvány szellemében. Ezek után úgy éreztem, küldetésem véget ért. Úgy éreztem, a változás érdekében megtettem minden tőlem telhetőt. Úgy éreztem, most már nyugodt lelkiismerettel visszavonulhatok.

Tévedtem. 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nómenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak lobognia kell továbbra is. A küzdelem folytatódik. A küzdelemnek folytatódnia kell! Mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nemkívánatos elemektől. Amíg meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén. Kérjük mindannyian a Jóisten segítségét, hogy ez mihamarabb bekövetkezzék.