A „megszorítások" éve. És nincstelenség, munkanélküliség, nyomor. Meg a velük járó szorongások, nyugtalanságok egyik oldalon. Másik oldalon „a tátott tőke sárga szája" még hatalmasabbra nyílik, ránk nyílik, emberekre, országokra, a mi országunkra, országainkra, hogy fel tudjon falni, kelleti, rázza, riszálja önmagát. Ez a céljuk a világ mozgatóerőinek, ezért a nincstelenség, ezért az összeomló egzisztenciák, létbizonytalanság. Hogy ama száj nagyobbat falhasson. Ebben a világban kell élnünk. Sokunknak a tehetetlenség undorával.
*
Új hold, új király — így a másik mondás. Csavarítsunk rajta: Új év, új király! Nekünk is lehetne „új" királyunk a régi király, a „nagy vezér", a „forradalmár" Iliescu nyomdokain járó illusztris férfiban, Geoanăban. Akinek „nem jött be!" S aki mellé vagy mögé teljes mellszélességgel odaállt az RMDSZ, akárcsak mint öt éve tette, amikor Iliescu másik barátjának, utódának, a magát Szociáldemokrata Pártnak (PSD) nevező alakulat akkori vezérének, Ilie Năstasénak kampányoltak. Aztán megismétlődött a történelem. Az ellenfél győzött, és azon nyomban megtörténtek az átállási manőverek. Így lett — sok-sok magyar szégyenére — pártunk, úgymond „érdekvédelmi szövetségünk" öt év után újra a román politika prostituáltja. Jómagam sem kommunista, sem posztkommunista nem lévén soha, de magyar igen, akkor is és most is úgymond kényes a magyarság hírnevére, erkölcsére, duplán éltem és élem meg a szégyent. Úgy is, mint akinek vezető politikai ereje a volt kommunisták támogatására biztat. Azokéra, akik ’89-ben ellopták a forradalmat, utána ugyancsak ellopták, azaz „privatizálták" a közösség, a nemzet teljes vagyonát, s a vad kommunistákból vad kapitalisták, „vörös grófok" lettek. És utána, hogy ez az oldal hál’ istennek megbukott, prostituálták magukat, az egész román nemzet legnagyobb megvetésére „vezetőink" megint átfestették a cégtáblájukat. És tették ezt úgy, hogy már előre bejelentette az immár azóta miniszterelnök-helyettes elnök, hogy bárkit hajlandó segíteni, aki pártjának kormányzati szerepet biztosít. Példátlan eset lehetne, ha a példát öt évvel ezelőtt nem ugyanők szolgáltatták volna. Most sem az „lett" a tét, hogy aki a magyarságnak ezt meg ezt meg ezt a feltételét/kérését teljesíti. Tehát a cél a kormány, és nem azt a népet képviselni, amelynek a szavazataiból élünk és vagyunk!
*
Az is bebizonyosodott a decemberi „események" során, hogy a magyarság már nem áll szoros sorokban „vezetői" mögött. A csatába hívó felszólítás mindössze három és fél százalék szavazatot ért... Hol van immár a tavalyi hó! Amikor még a magyarok mentek el a legnagyobb számban leadni a voksukat. És kire másra, mint a magyar jelöltre, vagy arra, akit „vezetőink", úgymond képviseletünk javasolt. Észre kellene venni ezt! Közben kizárólag hazug kampányfogásként elhangzik ugyan az autonómia gondolata, de amikor ott állnak az alku előtt, szó sincs róla! Egyszerűen hallgatnak, mert hát nekik nem a magyar megmaradás a fontos. Nem a Székelyföld megtartása a fontos…
*
Bűn és szégyen itt is és ott is. Ha a „cotroceni-i hős" vezette másik politikai alakulatra gondolok, Vörösmarty keserű szavaival mondom: „Az emberfaj sárkányfogvetemény, nincsen remény, nincsen remény!" Vagy van mégis? Van, igen. Újjá kell születnünk. Hozzá kell kezdenünk végre — húsz év után — jogaink kiharcolásához. Várfalaink — végvárak, a megmaradás várai — építéséhez. S a köréjük húzott védősáncaink megteremtéséhez. Melyben nem én, a kapitány, hanem a Vár a fontos.
*
„A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba!" Mennyire igaz, fájón igaz és kilencven év után is időszerű szavak. Szentírásba foglalható, és sajnos: számunkra sem szent gondolatok. A nyelv nem véd, nem védhet minket, nem lehet vár nekünk, mert egyszerűen nem ragaszkodunk hozzá. Való igaz, a hatalom is felkínálhatná, hogy „a tiétek, édesanyátoktól, őseitektől kaptátok, legyetek büszkék rá, és használjátok!" De ez erkölcsi gesztus lenne, és a hatalom, mely bennünket vezet, s melyben mi is „benne vagyunk", nem erkölcsös. Nap mint nap gyalázza meg azt, ami nekünk szent. És még fájóbb: mi is meggyalázzuk nap mint nap. Cselekedeteink bizonyítják: nem fontos! Képtelenek vagyunk ráébredni, hogy addig vagyunk, ameddig Ő van. A „szent kehely", melynek „ki borát issza, életborát issza". Pedig milyen egyszerű lenne élni vele, legalább a lehetőség szerint. Ha a Székelyföld és — nyugodtan mondhatom — egész Erdély magyar vállalkozói termékeikre magyarul is kiírnák ama termék mibenlétét. Példáért nem kellene messze menni, csak kézbe venni bármilyen, a multik által gyártott terméket, melyre akár tizenhat-tizennyolc nyelven, minden nép nyelvén, amely azt a terméket fogyaszthatja, kiírják annak nevét, mutatóit. Nem így a magyar cégek, és nem így a székelyföldi, erdélyi román vállalkozások. A bankok pénzkidobóin, vonatok falán ott lehet a román mellett a német, francia, angol, olasz vagy még az orosz is, de az itt élők nyelve, a magyar sehol. És ugyanúgy a magyar sehol azokon a termékeken, amelyeket mi gyártunk, s melyeknek a fogyasztói is mi vagyunk. És sehol azokban az üzletekben (sem), melyeknek tulajdonosai és vásárlói is mi vagyunk. Mert: nem fontos! Nem tudjuk (már) tisztelni sem magunkat. Amikor 1946-ban a párizsi békeszerződésekre küldte a nyilatkozatát az akkori magyar „képviselet", melyet Magyar Népi Szövetségnek neveztek, hogy Észak-Erdély magyarjai Romániában képzelik el a jövendőjüket, állítólag Tătărescu, az akkori román külügyminiszter és a béketárgyalások román vezetője őszinte megvetéssel ezt mondta: hát ezek ide jutottak?! És én is megkérdem nagy-nagy keserűséggel, mert az én népemről van szó: hát ide jutottunk? Ennyire semmit jelent nekünk önnön ékességünk, vagy másképp fogalmazva: édesanyánk nyelve? Mely révén megmaradhatunk?
*
Változás kellene. Valami, ami jobb az eddiginél. Magyarországon biztosnak ígérkezik, hogy politikai garnitúraváltás lesz. De lesz-e változás? Lesz-e erkölcs a politikában?
*
És végül: új esztendő! Mit kívánhatnék népemnek, népeinknek, magunknak és a velünk együtt élő minden népnek, nemzetnek: erkölcsi megtisztulást az új esztendőben. Mert annyi a szenny és bűn; meg kell szabadulnunk tőlük ahhoz, hogy tiszta tekintettel nézhessünk a jövő felé.
