A rendszer elfojtott, évtizedes válsága végül tömegtüntetésekben, munkabeszüntetésekben tört felszínre. Egyedül egy hatvanezres városban, a korabeli Sepsiszentgyörgyön több ezer ember szüntette be a munkát, és vonult fel már 22-én délelőtt a megyei pártbizottság elé, s feszült órák után végül kitörő örömmel köszöntette a déli órákban a diktátor helikopteres elmenekülésének hírét, a katonaság békés elvonulását a székház elől. Ahol az élelembeszerzés, a mozgási, gondolkodási szabadság elemi szinten sem volt szavatolt, ott érthető volt a nagyfokú rokonszenv, mely az új hatalom szervezkedését kísérte. A rendszerváltás ígérete egyéni szinten is nem mindennapi áldozatkészséget ébresztett, az újjászületés reménye itt is csodákat művelt. Számomra ezt bizonyítja az alábbi történet a városi műanyaggyár védelméről. Emlékeznek kortársaim bizonyára, rögtön lábra kaptak a híresztelések a ,,terroristák" várható támadásairól, ezért az üzemekben, de a lakóhelyeken is spontán önvédelmi csoportok alakultak, a szétosztott fegyverekkel ideiglenes őrségek vigyáztak fel a rendre. A rémhír nem bizonyult alaptalannak, a tejgyárra is tüzet nyitottak, a sepsiszentgyörgyi műanyaggyárat pedig éjszaka valóban támadás érte, és órákon át dúlt tűzpárbaj a két fél között. Az izgalmas eseményt a részt vevő Cs. eleveníti fel lapunk számára.

Terroristát fogtak

— Talán december 23-án történt. Elterjedt a hír, hogy jönnek a terroristák, és én, a naiv felcsaptam ellenállónak. Lakott a házban alattunk egy műanyaggyári alkalmazott, akivel együtt készítettük a bort korábban a pincében, és összemelegedtünk. A hírre, hogy a gyárat védeni kell, felkerekedtünk, és 23-a éjszakáját benn töltöttem a gyárban. Előbb otthon a két asszonyt a kettő plusz három gyerekkel biztonságba helyeztük, azaz meghagytuk nekik, együtt legyenek, és ha baj van, a pincébe menjenek le. Oda lehordtuk a kenyeret, vizet, fekhelyeket készítettünk. Az ő rekesze bennebb feküdt. (A műszaki alagsorokat a lakók önhatalmúlag felosztották, és pincévé alakították át, pótolva a hiányt. A tárolóhelyekre akkor nagyobb szükség volt, mint utóbb, amikor már mindent lehetett kapni az üzletekben. A pincebarátság a kor sajátságos közösségi formája volt — szerk.).

— Nemcsak nálunk, az egész Olt menti tömbháznegyedben ez folyt. Általános félelem kerítette hatalmába a várost, és az emberek iparkodtak a védelmet megszervezni. A lépcsőházban az otthon maradt férfiak gondoskodtak fejszékkel, botokkal arról, hogy illetékteleneket be ne engedjenek. Ez több éjszaka tartott, dorongokkal teljesítettünk szolgálatot mi, férfiak a lépcsőházban, a második éjszakától én is bekapcsolódtam. No de visszatérve: az iskolában, ahol dolgoztam, tudtam, nem lesz támadás, no, mondtam a szomszédnak, a Brassó felőli gyárak inkább ki lehetnek téve a veszélynek, akkor védjük meg azokat. Ő ott volt alkalmazásban.

Este, amikor bementünk, a gyárban rengeteg fegyver volt, és lőszer. Honnan? Nem tudom, de az utcán osztogatták, talán a hadkiegészítőt törték fel, és onnan is többek közt. Nekem nem jutott fegyver, csak egy vasrúd, azzal védtem a hazát. Az ablakok mentén Molotov-koktélok felállítva. Nagy volt az elszántság. Én külsőként keveredtem oda, de a bejött kb. ötven fő persze műanyaggyári alkalmazottakból állt. És éjfél felé elkezdtek lőni minket a tömbházsor szélső épületéről. Onnan fentről abszolút uralni lehet a gödröt, melyben a gyár fekszik. Mi az ablakpárkányok alatt bujkálva, fedezékből viszonoztuk a tüzet. Vészhelyzet volt, valóságos pokol. Nyomjelző világító golyók is repültek, ismertem őket, mert a szekuritáténál katonáskodtam, és tudom, hogy egy harmincas tárban talán minden ötödik ilyen világító golyó az éjszakai tüzeléshez és célzás pontosságához járul hozzá. Tüzet zúdítottak ránk, és mi viszonoztuk. Azért-e, nem-e, egyszer csak két alak beugrott a vasút kelet felőli kerítésén, és két betontömb mögé rejtőzve sorozatokat kezdett leadni. Olyan kemény viszonzásba ütköztek, hogy egyikük elbújt egy hullámlemezből készült fémbódéba. Az ablakokból sokan lőttek rá, végül nem tudtuk, mi történt vele. Reggel vettük észre, hogy a szomszéd kutyáját is meglőttük, a töltésen elnyúlva pedig egy tetemet találtunk. Lehet, ő volt az egyik. Igaz, a bódét szitává lőttük...

A másik izgalmasabb történet. Ő egy darabig tüzelt, de kiugrani nem mert, hanem egy idő után eldobta a fegyvert, kiáltott, hogy megadja magát, és felemelt kezekkel várta, hogy elfogjuk. A motozást — szabályosan folyt, felemelt kezekkel kellett a falnak támaszkodnia, háttal nekünk — többek közt én folytattam le, találtunk nála egy kulcscsomót. Mivel a szekunál szolgáltam, megismertem a kis bélyegzőt, melyen a belügyminisztérium felirat és egyéb jelek voltak. Ezzel pecsételték le távozáskor irodáikat mindennap a belügyes tisztek. Találtunk nála egy cédulát is négy női névvel, egy-egy telefonszámmal és Brassó, Kovászna stb. megjelöléssel. A pasast egyik műanyaggyári felismerte, ő volt az a szekus, aki úgymond felelt a gyárért, és indulatában a puskatussal úgy arcon csapta, hogy az oldalt felhasadt. Ő annyira meg volt viszont ijedve, hogy mukkanni sem mert. Lefektettük a földre, előbb a sérült arcát nyomta a padlóra, de meg sem nyikkant. Megkötöztük a kezét a nadrágszíjammal, és reggelig ott tartottuk — én a vasdoronggal guggoltam a feje fölött, hogy agyonütöm, ha moccanni mer. De meg sem kísérelte, és végül reggel értesítettük a már nem tudom, milyen hatóságot, katonák jöttek érte, és nyilván a kaszárnyába került. Gondolom, abból ítélve, amit utóbb olvastam, azóta is él és virágzik valahol. Az arcára is emlékeztem egy darabig, de ma már nem ismerném meg.

Félelemben

— Van utótörténete is a dolognak: én hónapokig nagy félelemben éltem. Ugyanis a telefont — az egy külön történet — éppen ’89 decemberében szerelték be nálunk másodikként a lépcsőházban, ezért itt valóságos kaszinó volt január folyamán, mert mindenki, ismerőseim számomra teljesen ismeretlen ismerősei is bekérezkedtek, ide jöttek telefonálni rokonaiknak — szóval, a telefonon éjszaka még hetekig felhívott egy rejtélyes hang, mindig ugyanaz, és fenyegetően csak annyit mondott: ,,Nu cumva să credeţi că aţi scăpat!" (Nehogy azt higgye, hogy megúszta!) Nem tudom, ki lehetett — felismert volna, és azért, vagy egy tréfacsináló? —, de a hatását rám nem tévesztette el. Egy kisbaltát állítottam az ajtó mellé, és hetekig készen álltam arra, hogy ha jönnek, megvédem magam és a családot...

22-én nem voltam ott a központban, nem sokat láttam. A zöldségpiacon reggel találkoztam T. barátommal, aki odahajolt hozzám, és titokzatos, de vészjósló hangon közölte velem: vigyázz, a IAIA megindult! Azt tanácsolta, hogy mivel kenyér sem lesz egy ideig, lássam el magam készletekkel. Úgyhogy én a családomra gondolva bevásároltam akkor. A műanyaggyár pokoli éjszakája és az utána tartó telefonos kaszinózás jutott ki nekem a forradalomból. Ma úgy hiszem, a forradalom megrendezett dolog volt, azok színjátéka, akik a felelősségre vonást ezáltal próbálták meg elkerülni. Sikerült is nekik. Én tehát fogtam ,,terroristát", tudom hát, kik voltak, azt is, sose fog kiderülni, mert nem szabad kiderülnie, kik is voltak a terroristák valójában. Egy időben folyt a lövöldözés a kaszárnyánál, láttam utóbb, hogy nemcsak a blokkok, de a kaszárnyaépületek is golyónyomokat viseltek. Talán a lennebb fekvő gyárak, a IAIA és az IMASA sem maradt érintetlen.

Pár megjegyzés

Ne legyünk igazságtalanok, ne tagadjuk meg a fenti és sok más történetben szereplőktől annak elismerését, hogy valóban önfeláldozóan bátrak voltak. Ez olyan valódi erkölcsi érték, melyet kétségbe vonni méltánytalan volna.

Ahogy a napok teltek, persze oszlott a homály. Az alábbiak a további kritikus napokról szólnak. A vallomás nézetem szerint fontos tanúskodás amellett, hogy a terroristákhoz fűződő diverzió jól megszervezett, irányított és úgyszólván szolgálati kötelességként teljesített akció volt. A széltében-hosszában terjesztett híresztelés, miszerint ,,terroristák" veszélyeztetik a forradalmi hatalmat és annak vívmányait, a terrorista megnevezéssel nyilván megtéveszteni akart, hiszen a mi fegyveres támadóink nem városi gerillák és nem egy szervezett ellenforradalom osztagai voltak. A népi ösztön — bizonyára helyesen — hamar azonosította őket a szekuval, melyről méltán feltételezték, hogy van oka a változástól ódzkodni. Ami akkor nem volt ennyire világos: a fegyveres és véres ,,tűzijáték" végrehajtói, akár tudatában voltak, akár nem, már alighanem az új hatalom szolgálatában hajtották végre ,,támadásaikat". A belügyi struktúrák élén ugyanaz a vezetés maradt még napokig, azoknak igenis érdekükben állhatott, hogy forradalmi külsőségek fenntartásával szilárdítsák meg a hatalomra került — esetleg segített — csoport uralmát egyfelől, másfelől kontroll, megfélemlítettség alatt tartsák a meglódult népi kezdeményezést, azokat a tömegeket (lásd a gyárak mozgásba jött munkásságát, az utcára kiseregletteket), melyeken ténylegesen forradalmi hangulat lett úrrá ama napokban, illetve azokat a kisebb cselekvő csoportokat, pl. az újonnan létrejött helyhatóságokat és egy sor egyéb politikai és szociális szervezkedést, egyletet, melynek esetleg a bukaresti Iliescu-csoportétól eltérő elképzelései lettek volna a hogyan továbbról. Ezek gyors megszervezését és összefogását, rivális hatalmi központként vagy azt vindikáló gócpontokként való fellépését pontosan egy általános lövöldözéssel, életveszély felidézésével lehetett féken tartani és hátráltatni.

Itt megint az aránytalanság a szembeszökő. Egyfelől a jól szervezett fegyveres struktúra, másfelől a teljes anarchiából kibontakozni még nem tudó, fegyvertelen és a szervezkedésben legfeljebb a szándékig eljutó csoportocskák. A cselekvés útjára lépő kisebbséget mindenképp ezáltal lehetett hátráltatni, miközben a lakosság nagy zömére megnyugtatólag kellett hatnia, hogy az ő passzivitása, illetve a családi és munkahelyi önvédelmen túl nem terjedő aktivitása ellenére a forradalom, a felszabadulás ügye igenis halad, megfelelő kezekben van, a helyzetet egyre inkább uraló Iliescu-csoport jó irányba vezeti, s a hadsereget maga mellé állítva ütőképes ellenhatalmat hozott létre. Az új hatalom a maga erejét az ellenfél legyűrésével tudta bizonyítani, ahhoz előbb az ellenállást kellett megalkotnia, majd látványosan legyőznie.

Adjuk hozzá, hogy mindez, történelmileg eddig párját ritkító módon, tévéközvetítésben közvetlenül követhető volt. Később a fejüket fogták a magukat becsapottaknak vallók: ,,És nem tűnt fel nekem, hogy a kamerát és a közvetítőkocsit senki sem lőtte" — mondotta nekem Kónya Ádám. A készülékek előtt otthon szurkoló tömeg a helyszíni tudósítás révén kiélhette együttérzését is azokkal, akik szeme előtt hősi módon küzdöttek érte, miközben maga a lehető legnagyobb kényelemben, papucsban és pizsamában, családja körében ülve a legnagyobb biztonság védelmét élvezte. Amolyan sportvetélkedő nézőjeként vett részt egy élethalál-küzdelemben, a legjobb informáltság kiváltságát élvezte, a közvetlen részvételt is virtuálisan, miközben az életveszélyből morzsányi sem jutott ki neki. Hogy közben a semmivel sem pótolható saját cselekvéssel hozhatta volna létre a számára egyedül hasznos saját struktúrákat, e felismerésről elterelte figyelmét, és felemésztette idejét a sosemvolt izgalmú, tévé sugározta eseménysor a bukaresti stb. utcán, a tudatokat úgyszólván szétbombázó hírözön, a mégis cselekvő kisebbség előidézte eseményekről szóló tudósítások.