Ma már multinacionális cégeknek dolgozik, 68 alkalmazottat foglalkoztat, és olyan csúcstechnológiája van, amellyel bármit bármire ki tud nyomtatni — egy egyszerű fénykép alapján például bárki elkészíttetheti akár saját színes szobrát is. De nem ebből élnek, hanem különböző reklámanyagok — leginkább bemutató polcok — gyártásából. A Multi Nr Kft. december 20-án volt tizenöt éves, tulajdonosa negyvenet töltött. A Csíki negyedben nőtt fel négygyermekes családban. Nős, két gyermeke van, az Asimcov vállalkozói szövetség és a Rotary Klub tagja, a helybeli kerékpáros-mozgalom egyik kezdeményezője és támogatója. Készségesen elmondta, hogyan lett pénztelen fiatalemberből sikeres üzletember. Egyúttal tükröt is tart a háromszékiek elé: elmaradottságunkért ne mindig csak másokat okoljunk.
A lehetőség bennünk van
— Pozitívan kell nézni a dolgokat — ez ritkán megy magától, de a gondolkodásmódon lehet változtatni. Minket például arra neveltek, hogy legyünk jó munkásemberek, a becsületes munkából meg lehet élni — akinek több van, az biztosan lop, mert másképp lehetetlen meggazdagodni. A mi korosztályunkban keveseknek mondták, hogy tanulj, legyél vezető, pedig így is elérhető a jólét. Csak nyitott szemmel kell járni. De mi folyton másoktól várunk el valamit, vagy másokat okolunk a sikertelenségünkért. Holott mi is tehetünk róla, a saját koszos kerítésem engem minősít. Óriási baklövésnek tartom, hogy nem is akarunk románul tudni, pedig ebben az országban ez elengedhetetlen, és ma már követelmény egy világnyelv is. Mert a gondjainkat nem Magyarországon fogják megoldani, a világgazdaságtól és Bukaresttől függünk. De mi a gyermekeink elől is elvágtuk a feltörés lehetőségét pusztán azzal, hogy elzártuk őket a román nyelvtől. Szétválasztottuk az iskolákat, csak a magyar tévéadókat nézzük — aztán elhasal a vizsgán, szakiskolás lesz, egy-két éves késéssel érettségizik, és ide jön dolgozni. Szorgalmas, ügyes, de nem tudom előléptetni sem küldöncnek, sem sofőrnek, mert még azt sem képes telefonon elmondani, hogy mit hozott, vagy hogy a Csíki utca 90. szám alatt van a cég. Hogy emeld a fizetését, ha csak a két kezét használja? De ha nincs jó fizetés, nincs bankhitel, nem tud lakást venni — és mindezt azért, mert nem tud románul. A huszonéves fiatalok fele nem tudja elmondani, hol lakik! Ezek az emberek ide vannak kényszerülve, ide vannak kötve, ehhez a kis megélhetést kínáló piachoz. Még egy brassói orvoshoz sem tudnak elmenni a nyelvi korlátok miatt, pedig milyen közel van. Utaznak Udvarhelyre, Vásárhelyre, Magyarországra, ha más szakvéleményt akarnak hallani. Külföldi munkát is csak Magyarországon keresnek, míg a románok mellékesen egy világnyelvet is megtanulnak Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban. Ki kell végre mozdulni a kényelmi zónából! Én arra gondoltam, hogy ha másnak sikerült valami, nekem is fog. A célt kell nézni, a hozzá vezető utat, nem a szomszédot hallgatni, hogy jaj, de nehéz. Ezeknek a gondolatoknak köszönhetem a sikeremet. Ha mindezt nem tisztázom magamban, nem jutok idáig: négyen vagyunk testvérek, és csak én lettem vállalkozó. A semmiből kezdtem, tapasztalat és tőke nélkül.
A legfontosabb fordulat tizenöt éve, huszonöt éves koromban történt velem. Akkor alapítottam a cégemet, részt vettem az SKR Románia önismereti és kommunikációs tanfolyamán, és szembesültem önmagammal. Fel tudtam mérni, miben vagyok jó, mik a gyengéim, és ez a reális kép nagyon fontos. Rájöttem, hogy amiért tulajdonos vagyok, nem feltétlenül vagyok mindenben a legjobb — itt általában elvárják, hogy aki valamiben sikeres, az aztán mindenhez értsen, még a versmondáshoz is —, és körülvettem magam olyan emberekkel, akik kiegészítik az én tudásomat. Megteremtem a feltételeket, hagyom őket kibontakozni, és meg is fizetem. A siker egyik titka a jó csapat, és nekem ez is összejött, az első lépéstől az utolsóig, az ötlettől a rakodásig mindenki fontos munkát végez. Aki téved, a csapat munkáját ássa alá. És meg kell tudni tartani az embereket: innen kevesen mentek el, és olyan is volt, aki már visszajött máshonnan. Nem kivételezek, a családtagok is kapacitás szerint dolgoznak és kapnak fizetést. Az más, hogy én külön támogatom őket az enyémből — de édesanyámmal, aki szintén alkalmazott, itt csak akkor váltok pár bizalmasabb szót, ha szünetben hátramegyek, és együtt tízóraizunk. Sokan ott tévednek, hogy a családtagokat valamiképpen kiemelik — pedig az a tévedés, ha valaki nem megfelelő beosztásban dolgozik. Nehéz volt belelátni, hogy ki miben jó, és oda tenni, de kialakult. Az a legnehezebb, hogy olyant csinálj, amit más nem tud, és erre nincs recept. Menet közben tanultunk, úttörők voltunk sok mindenben — így nehezebb, de ezért tartunk itt.
Az építkezés évei
— Az első lépést azonban meg kellett tenni...
— Egy bukaresti barátommal volt szerencsém, évekkel ezelőtt ő hívott meg egy nemzetközi kiállításra: legalább nézzek szét, lássam, merre tart a világ. Akkor csak bámultam a csúcstechnológiát — ma ezek a gépek itt vannak a csarnokban. Előbb használt felszerelést vettem, aztán olcsóbbakat, most pedig vadonatúj, drága berendezéseket hozatok. Mindenféle technikával dolgozunk a szitanyomástól a lézerig. Ennyiféle gépe egyetlen más cégnek sincs együtt, mindent meg tudunk csinálni, ami nyomdatechnológiát igényel. Nyomtatunk kartonra, műanyagra, újabban fára is. Mások külön-külön tudnak csak valamit. A beruházáshoz pályázom is — minden lehetőséget kihasználok —, de a hitelre alapozok. A hitel csodálatos dolog, megveszed belőle a gépet, és termelsz. Tudod, hogy mikor mennyit kell visszaadni, ezt beszámítod, és kész. Páran arra mentek rá, hogy túl sokat vártak a pályázatoktól. Errefelé a hitelt nem értékelik eléggé: azon vannak a vállalkozók, hogy minél kevesebb adót fizessenek, pedig egy bizonytalan nyereségű, mindig merülésveszélyben levő cégnek nem szívesen hitelez senki.
Előtte? Négy évig az autóvillamossági gyárban dolgoztam szerszámkészítőként. 1990-ben elvittek katonának, amikor leszereltem, Magyarországra mentem. Négy hónap után, ’92 januárjában azonban hazajöttem: amit ott csináltam, azt itthon is lehetett, ha ott megy, itt is fog menni. Akkor 500 lej volt egy csíki sör, de azt mondtam, nem érdekel, legalább itthon vagyok. Reklámanyagokat nyomtattunk kicsiben, és megcsináltam a multifunkcionális árcímkét, az olyan jól sikerült, hogy még ma is látni néhányat egy-egy üzletben. Onnan jött az ötlet a cég elnevezésére is. Kezdettől a nagyokkal, a multinacionális cégekkel akartam dolgozni, elmentem a címkéimmel a Kraft Jacobs Suchard csokigyártóhoz Brassóba, de azt mondták, nekik több kell. Polcelőkét kértek, nem egyszerű árcímkét — elkezdtük tehát a polccsíkokat készíteni. Akkor kimentem Svédországba, az egyik húgom ott él, és megláttam a kartonpolcokat. Megvettem az első használt gépsort, kezdtem én is csinálni. Elkezdtük építeni a székhelyet, 2001-ben költöztünk be; gondolkoztam előre is, úgy vettem és bővítettem a telket, hogy ha az ipari tevékenységet kitiltják a lakóházak közül, hátul, az Oltmező utcában folytatni tudom, arrafelé is terjeszkedem. 2004-ben két pályázatot nyertünk — elsőként tettük le az iratokat, miután meghirdették —, és ennek köszönhetjük, hogy megvettük a második és a harmadik szitanyomtatási vonalat. Azóta lézervágóval és hőformázógéppel (ez háromdimenziós matricák gyártására szolgál) is felszereltük magunkat, digitális nyomtatóink is vannak. 2500 négyzetméteren dolgozunk, nagyon sokféle eljárással. És nagyon gyorsan: a tervtől a termékig pár óra a távolság. Ezt az ütemet csak csúcstechnológiával lehet elérni, és ezzel védem magamat a konkurenciával szemben. Aki nem tart lépést az újdonságokkal, lemarad.
Bejutni könnyű, megmaradni nehéz
— Az volt a célom, hogy multiknak dolgozzam, de ott meg kell felelni műszakilag, minőségileg, emberileg, anyagilag... Szerződést kapni nem nagy ügy, egy mintadarabbal lehet — de megtartásához az kell, hogy nagy mennyiségben is jót és pontosan szállíts. Ha egyszer egy kamion késik, többet nem lesz alkalmad javítani! Ezt hamar megtanultam: egyszer mondtam, hogy ilyen közlekedési viszonyok között nem tudok biztosat ígérni, mire megkérdezték, hogy megoldom, vagy oldják meg ők? Ma nem várnak senkire, majd akad más, aki megcsinálja. Minőség, rövid határidő, elfogadható ár, ez a három fix pont. Ha ez nincs, nem vagy versenyképes. Ha az akarsz maradni, nézd meg, a nagyok hogyan dolgoznak: milyen nyersanyagból, milyen gépekkel, milyen szervezettséggel. Nyersanyagot csak hét éve kapunk itthon megfelelő minőségben, de van olyan fóliánk, amit csak nekünk hoznak külföldről. Általában kisebb (száz darab alatti) vagy nagyobb (több száz darabos) sorozatokat gyártunk, legnagyobb partnerünk a Nestlé, az Unilever és a Kraft. Azért tudtam fejlődni, mert a helyi piacnál nagyobbat kerestem, Sepsiszentgyörgyön ugyanis két-három embernél többet nem tudnék foglalkoztatni: abból csak tengődni lehet, hogy néha betér valaki egy-egy plexiüvegért. A helyi piac legfeljebb családi méretű vállalkozásokat tud fenntartani, nem gyárakat. A sikeres cégek nem csak a helyi piacra dolgoznak, a székely ember nagyon konzervatív: nem próbál ki hetente, havonta valami új terméket, hanem mindig ugyanazt a pástétomot veszi. Én valami olyant akartam csinálni, amit más nem, kinyitottam a szemem, és kerestem azt a rést, ahol megvethetem a lábamat. A másik általános tévedés ugyanis az, hogy ha valaki sikeres, azt rögtön kezdik másolni: az újnak sem megy, a régebbit is tönkreteszi. Németországban például nem nyithatod meg a sokadik hasonló üzletet: előbb felmérik, hogy a piac megbírja-e. Olaszországban, Törökországban megfigyeltem, hogy van ugyan sok cipőgyár, de mindegyik más szeletet hasított ki magának: kiegészítik, nem átfedik egymást. Ezt láthatjuk itthon a nadrággyáraknál is. De nem követjük, hanem mindent mi akarunk megcsinálni, mert mindenhez értünk egy kicsit... A világon mindenhol technológiai harc folyik, és ezt mi indulásból elvesztettük, mert „jó nekünk az a régi gép is". Így hát bejárunk a munkába — Nyugaton dolgoznak —, bütykölünk, és eléldegélünk valahogy. Elvárásaink ugyanakkor nagyok: csodáljuk a kinti tisztaságot, és elvárjuk, hogy itt is ragyogjon minden, de eldobáljuk a szemetet, és nem gyűjtünk szelektíven. Én hét éve a német—francia határon értettem meg, hogy mit jelent az Európai Unió: egymás törvényeinek, szabályainak tiszteletét. Ha ezt betartod, tiéd a világ. Ez a demokrácia, nem az, hogy azt csinálok, amit akarok.
A kisváros előnyei
— Egy ilyen cégnek nem inkább Bukarestben lenne a helye?
— A mai világban nagyon lecsökkentek a távolságok, országon belül bármit elvisznek 24 órán belül. Bukarestben nehéz közlekedni — innen oda hamarabb, mint a város egyik végéből a másikba —, ezért úgy számolom, hogy napi két órát adok alkalmazottjaimnak azzal, hogy nem kell ennyit buszozniuk. Ez ötszáz óra évente — ha ezt túlórában lehúzzák, azzal a pénzzel nagyobb lesz a fizetésük, mint amennyit Bukarestben kapnának. Ha pedig visszaosztom napi nyolc órára, egy év alatt három hónapi munkaidő jön ki tiszta nyereségként. De egyéb előnye is van egy kisvárosnak: ha bármi gond van a gyerekkel, egy-két óra alatt el tudják vinni az orvoshoz, nem esnek ki egész napra a munkából. A bevásárlás is könnyebb itthon, munka után beugrunk a legközelebbi boltba, és ha négyen állnak előttünk, már idegesek vagyunk. Bukarestben csak hétvégén tudnak vásárolni az emberek, arra is rámegy egy napjuk, hogy kimenjenek egy raktáráruházba, és sorban álljanak a pénztárnál. Itthon ezalatt pihenhetnek. Jó, hogy minden közel van.
— Ez már a csúcs, vagy van tovább?
— Nagy álmaim voltak, de reálisak, és meg is valósítottam őket. Megépültek a csarnokok, a házam — ehhez türelem is kellett, előbb vettem új gépet, mint új autót —, megy minden, most megint egy nagyobb célt kell keresnem. Ez nem a pénz — a pénz fontos mint mozgatórugó, de ennél fontosabb egy elképzelést valóra váltani.
— Azért nehézségeknek is kellett lenniük!
— Sepsiszentgyörgy szintjén minden támogatást megkapunk, csak a bürokrácia zavar nagyon. A hivatalokban hihetetlenül lassan megy a papírmunka, egyszer így kérik, egyszer úgy — de nem adhatod fel csak azért, mert bürokrácia van. Az lenne a legkönnyebb. De mindig a nehezebbet kell választani: abból lesz valami.
