Aztán hirtelen, szinte egyik percről a másikra, minden megváltozott körülöttünk. Orrunkat kellemes illat csapta meg, felderített és megvidámított bennünket. A tenger színe is megváltozott, immár nem zöldesen, hanem fehéren csillogott.

Ez után a csodálatos változás után hamarosan partot pillantottunk meg, majd közeledvén hozzá, a kikötőt is felfedeztük. A kikötő tágas volt, és mély vizű. Nos, egykettőre kiderült, hogy a víz valójában pompás ízű tej. Kikötöttünk, és leesett az állunk ― a sziget egyetlen nagy darab sajt volt! Talán magunktól nem is jöttünk volna rá erre ily hamar, de egy különös körülmény a segítségünkre sietett.

Hajónk egyik matróza mélységesen undorodott a sajttól. Partraszállása után nyomban ájultan esett össze. Nemsokára magához térítettük a szerencsétlen fiatalembert, aki könyörgött, takarítsuk el lába alól a sajtot. Először azt hittük, láz emészti és félrebeszél, de amikor jobban szemügyre vettük a talajt, meglepetten láttuk, matrózunknak igaza van: a sziget valójában egyetlenegy hatalmas sajtdarab. A szigetlakók többsége sajton élt, ámde amit nappal elfogyasztottak, éjjel megint visszanőtt.

A kikötő mögötti dombokon ritka szép szőlő termett, de bor helyett bizony csak tejet sajtoltak belőle. A Sajtsziget lakói sudár termetű, magas növésű emberek voltak. Átlagmagasságuk kilenc láb. Három lábuk és egy kezük volt; mire felnőnek, egy szarv nő homlokuk közepére. Ezt nagyon ügyesen tudják használni.

Az ifjú szigetlakók sok futóversenyt rendeznek, futópályájuk a Tejtenger tükre. Érdekes módon nem merülnek el benne, hanem játszi könnyedséggel szökellnek rajta, akárcsak mi a réten. A Sajtszigeten gabona is terem, a kalászok akkorák, akár a szapulókő, és finom, nyomban ehető, kisült kenyér van bennük.

Körüljárván a szigetet, hét folyóra bukkantunk. Ezek közül ötben tej folyt, a másik kettőben viszont bor. Gondolhatjátok, hogy annyi tengeri megpróbáltatás után milyen jólesett e borfolyók partján felüdülni.

Tizenhat napba tellett, amíg gyalog átszeltük a szigetet, és újra a Tejtenger partjára értünk. Itt egy nagy öbölben jókora penészzöld sajtot láttunk ― az ilyen sajt a sajtok királynője, legalábbis az ínyencek és a sajtszakértők szerint ―, pompás gyümölcsfák nőttek ki belőle: őszi- és sárgabarack és sok ezer mindenféle, számunkra ismeretlen fajta gyümölcsöt termő fa. Az óriási fákon madárfészkek pompáztak. Legszembetűnőbb a jégmadár fészke volt, a kerülete ugyanis ötszörösen felülmúlta a londoni Szent Pál-templom kupoláját... A fészeképítés e valóságos csodája művészi tökéllyel készült tömérdek hatalmas faágból, s volt benne vagy háromszáz ― de mégsem, nem szeretnék pontatlan adatokat közölni, tehát ötszáznál is több tojás volt benne, s mind kondér nagyságúak. A bennük levő fiókákat nemcsak láttuk, hanem csipogásukat is hallottuk.

A kíváncsiság nagyon fúrta az oldalunkat, ezért ― nagy üggyel-bajjal ― feltörtünk egy tojáshéjat, s lám, egy húsz kőszáli sasnál is nagyobb, csupasz madárfióka ugrált ki belőle. Eszünk ágában sem volt, hogy fogságba ejtsük, de a visszatérő anyamadár mégis lecsapott ránk a magasból, karmaival megragadta a kapitányt, és messze a tenger fölé szállt vele. Ott nagyot húzott rá a szárnyával, aztán beleejtette a szerencsétlent a tengerbe.

A hollandok úgy úsznak, akár a vidra, nos, a begyulladt kapitány csakhamar partot ért, így újra együtt voltunk, és visszatértünk a hajóra. De mert más utat választottunk, ismét sok érdekes és ismeretlen dolgot tapasztaltunk.

Még vadásztunk is, két vadbikát kaptunk puskavégre. Mint a Sajtsziget minden teremtménye, ezek is rendkívül különös állatok voltak. Csupán egy szarvuk nőtt, az is két szemük között, a homlokukon.

Ám hamarosan már szántuk-bántuk e vadászatot, megtudtuk ugyanis, hogy a szigetlakók megszelídítik az egyszarvú bikákat, és lovakként használják őket. Állítólag a húsuk is kitűnő, bár e tejen-sajton élő népnek nincs szüksége húsra.

A Sajtsziget lakói nemcsak kedvesek, hanem szigorúak is, és ügyelnek a rendre. Erről saját szemünkkel győződhettünk meg, amikor még vagy kétnapi járásra voltunk hajónktól. Három, lábánál fogva felakasztott embert pillantottunk meg egy fán. Kíváncsi voltam, mit követtek el, hogy ilyen kegyetlenül kellett bűnhődniük. A kikötőben aztán megtudtam, hogy mindhárman elutaztak, majd visszatérve idehaza összevissza hazudoztak barátaiknak kitalált városokról és meg nem történt dolgokról.

Egyetértettem a szigorú ítélettel, mert a becsületes utazó kutya kötelessége, hogy ne rugaszkodjék el az igazságtól, tehát inkább kevesebbet mondjon, semmint hajszálnyit is lódítson.

Ezután szerencsésen elértük hajónkat, felszedtük a horgonyt, és elhagytuk e csodálatos, mesés szigetet. A Sajtsziget fái, a magasak és a még magasabbak hirtelen kétszer is meghajtották lombkoronájukat előttünk, aztán ismét kiegyenesedtek, és sudáran álltak, akár a délceg katonák.

Így búcsúzott el tőlünk a Sajtsziget, és ez a szép búcsú mindannyiunknak jólesett.

Fordította: Tordon Ákos