Látogatás a laktanyában

A hegyivadászok laktanyájában ezen a napon csend honolt, túl voltunk már a katonaság karácsonyi „önvédelmi" harcán, a laktanyaépületekkel szembeni tömbházsor lakásai kiégve, betört ablakokkal meredeztek az utca felé, a kormos, lövedék verte falak látványa hátborzongató volt.

A szolgálatos tisztet kerestem, aki tudott az érkezésemről, és meglepetésemre nem tessékeltek be valamilyen helyiségbe, hanem a járdán kijelölt egy 25—30 méternyi szakaszt, ahol majd sétálva beszélgethetünk. Elküldött Dupac után, aki civil ruhásan meg is érkezett a kijelölt helyre. Dupac közölte, hogy két témát akar megbeszélni velem. Tájékoztatni akar a szekuritáté vezetőinek erkölcsi-emberi kvalitásairól. Ebbe rögvest bele is kezdett. Magát a gépezet egyik láncszemének nevezte, aki ugyanúgy alárendelt kiszolgáló volt, mint bárki más. Tulajdonképpen maga is áldozat, parancsvégrehajtó ember volt, aki tulajdonképpen senkinek sem ártott. Az önjellemzés után rátért beosztottjai jellemzésére. Egyik helyettesét különösen kegyetlen és veszélyes emberként írta le. Részletesen kitért Ioan Hancheş, az előző szekuritátéparancsnok jellemzésére. Tudott arról, hogy bizonyos ügyekben vele konzultálunk, figyelmeztetett ennek a kockázatára. Elődjét súlyosan kompromittálta, annyira, hogy ez már szeget ütött a fejemben. Rendkívül veszélyes emberként jellemezte, akinek sikerült beépülnie a magyar értelmiség köreibe is. Ezt magam is érzékeltem, gyakran figyelmeztettem értelmiségi rajongóit, hogy vigyázat, ez az ember remekül végzi a szakmáját, a színházi bemutatók után például operett- és operaáriákkal bárkit kiénekel. Csángó származású, anyanyelvi szinten beszél magyarul, Kolozsvárról helyezték át Sepsiszentgyörgyre, ottani társasági és baráti köre magyar színészek, operaénekesek, újságírók, írók köréből került ki. A közbizalmat iránta az is erősítette, hogy a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantásról mindannyian tudtuk, állambiztonsági provokáció volt, és Ioan Hancheş leváltását eredményezte. Hancheş a színházi bemutatók után arra is alkalmat kerített, hogy érzékeltesse velem: érti ő a csíziót, a színpadi szavakból és gesztusokból is tud olvasni. Ez a tulajdonsága azért is feltűnő volt, mert a színházi produkciók vizionálását buta, a művészetekben járatlan figurák is végezték.

Dupacnál Ioan Hancheş összehasonlíthatatlanul műveltebb és értelmesebb volt.

Kaszárnyai peripatetikus sétánk során figyelmesen végighallgattam Dupacot. Tudtam, hogy mindez valaminek a bevezetője, és vártam, hogy mikor tér rá a lényegre, ami nemsokára be is következett: meglepetésemre felajánlotta szolgálatait és segítségét a rendteremtésben.

Ajánlatát udvariasan megköszöntem, és közöltem véle, hogy ha ezeknek az érdemeknek a birtokában van, mi akkor sem tudunk számára védelmet biztosítani, és félő, hogy ha az utcára kimerészkedik, ebből nagy baj származhat, mert a tömegek dühe határtalan a szekuritáté irányában. Előzzük meg ezeket az incidenseket. Megkérdeztem, hogy honnan került hozzánk. Mondott egy olténiai falunevet. Azt ajánlottam, hogy menjen vissza az övéi közé, mert nálunk semmi remény arra, hogy óhaját érvényesíthesse.

Többször megismételte, hogy jót akar, segíteni akar, és nagyon sajnálja, hogy nekem ez a véleményem.

Miután elváltunk, azonnal felkerestem Orbán Árpádot, a Nemzeti Megmentési Front ideiglenes elnökét, és arra kértem, intézze el, hogy Stănculescu hadügyminiszter rendelje vissza Bukarestbe helyettesével együtt, mert ebben a térségben senki nem tudja garantálni a biztonságát.

Mindez így is történt, Victor Athanasie Stănculescu A hadsereg velünk van jegyében nyugállományba helyeztette, és Dupac visszaköltözött Olténiába.

Rab István jelentkezik

Ezekben a decemberi napokban az egykori hatalmi szféra más nagyságaival is kapcsolatba kerültem. Rab István hűséges fegyverhordozója, Vasas Ferenc főszerkesztő közvetítésével keresett. Vasas közölte velem, hogy a híresztelések hamisak, Rab István volt megyei első titkár nem Kommandón bujkál, hanem máshol, biztonságos helyen tartózkodik, és azt üzeni, rendkívül örvend annak, hogy a magyarság érdekérvényesítésében ezekben a kritikus napokban nekem meghatározó szerepem van. Ez garancia arra, hogy a dolgok nálunk jó irányban haladnak.

És felajánlotta szolgálatait, miután az események letisztulnak. Vasas Ferenc révén üzentem neki, hogy ajánlatát nem fogadhatjuk el, hisz személyesen, közvetlenül is tapasztalhatta, hogy a lakosság nem szimpatizál vele. Azt tanácsoljuk, hogy minden bajt megelőzendő, ne mutatkozzék ezen a vidéken.

Nagy Ferdinánd ajánlata

A másik ajánlattevő Nagy Ferdinánd volt, aki Bukarestből személyesen keresett. Feleségemet találta otthon, telefonszámot hagyott hátra, és arra kért, hogy hívjam vissza. Ha egy román család jelentkezik ezen a telefonszámon, ne lepjen meg, mert a bukaresti lakásukat feldúlták, nem tartózkodnak otthon.

A megadott telefonszámon visszahívtam. Tőmondatokban fogalmazott, és előadta, hogy véleménye szerint Székelyföld gazdasági fejlődésének alapjait most kell lerakni. Ő a politikai életből örökre távozik. Háromszéki ember, Kézdimartonoson született, szülei tekintélyes gazdaemberek, és a Székely Mikó Kollé­giumban végzett. Megfelelő tudással és tapasztalatokkal rendelkező mezőgazdasági szakember. Úgy érzi, hogy szülőföldjén tudná hasznosítani tudását. Találjunk ki számára valamilyen elfogadható szakmai beosztást, hogy bizonyíthasson.

Beszélgetés közben egy nevetséges semmiségért jöttem zavarba. A Nagy elvtárs titulust már nem használhattam, a Nagy úr megszólítás sem jött a számra. Ezért a személyes megszólításokat kerülve lavíroztam. Zavartságom másik oka az ajánlattevés volt. A megyei mezőgazdasági gépészeti állomás román nemzetiségű igazgatójára — a pontos nevére nem emlékszem — naponként futott be hozzánk mindenféle panasz. Sovén, nacionalista pártkatonának ismerték. Leváltását már a Nagy Ferdinánd ajánlata előtt terveztük. Nekem személy szerint Nagy Ferdinándról jobb véleményem volt, mint a környezetemé, és főleg mint a lakosságé, amely elemi dühvel utasította el. Vélem mindig magyarul beszélt, amikor a sepsiszentgyörgyi honvédemlékmű mellé az oroszlánokat visszaszereztem, kihúzott a csávából, a márványoroszlánok árát a költségvetési tartalékból kifizettette. A Király beadványának pártfogójaként — ez volt egyébként a legkényesebb politikai „vétség", amit elkövettem —, szóval, szekuritátés „kezelésemet" is leállította, s azt sem követte semmiféle megtorlás, amikor egyetlen egymondatos nyilatkozatot kért tőlem — Egyetértek Nicolae Ceauşescu nemzetiségi politikájával —, és én ezt kerek perec visszautasítottam. Sőt, amikor színházigazgatóként konfliktusos helyzetbe kerültem Rab Istvánnal, aki akkor Hargita megye propagandatitkára volt, és Tamási Áron darabjait nem akarta beengedni a megyéjébe, én tanúk előtt azt mondtam, hogy ha én ezt kiszivárogtatom, akad még tíz olyan bicskás csíki székely, hogy Rab elvtársat Tamási Áron szülőhelyéről elkergesse.

Nagy Ferdinánd erre a kirohanásra elvörösödött, és ridegen közölte: mára befejeztük. Elmehetnek! Másnap reggel hívatott. Amikor beléptem a tágas irodába — 1989. december 22-én ezt az irodát vettük birtokunkba —, felugrott az intarziás asztal mellől, valósággal betaszigált a párnázott ajtó mögé — őt is lehallgatták —, és sziszegve mondta: „Hogy mondhat ilyent, hogy akad még tíz csíki székely, aki Rabot bicskával elkergesse? Tudja, mivel játszik?"

Szóval, Nagy Ferdinándot szakemberként igen alkalmasnak tartottam volna, hogy mezőgazdasági gépészeti dolgokban ezt a vidéket rendbe rakja. Arról nem is szólva, hogy akkortájt még — nagyon naiv módon — úgy képzeltük el, hogy a kollektív gazdaságokat nem kell szétverni és a közösségi vagyont szétosztani, hanem a tagosítás előnyeit kihasználva a Hangya szövetkezeti mozgalmat kell feléleszteni, a termelést, feldolgozást és értékesítést egységes láncba fogni. Ehhez nekem családi affinitásom is volt, lévén apám gépész gazdaember, a „kicsi magyar világban" a Hangyával közvetlen kapcsolatunk volt, a lencsét például közvetlenül az IG Farbenindustrie német cégnek szállítottuk.

Dilemmám viszont az volt, hogy ezt a békát — Nagy Ferdinánd visszahozását — nem tudom a lázongó lakossággal „lenyeletni". Ezért időnyerés céljával — szerencsémre — azt mondtam: elvben egyetértek ugyan azzal, hogy szakemberként visszatérjen a megyébe, de én közvetlenül ezekkel az ügyekkel nem foglalkozom. Megadtam Gajzágó Marci és Orbán Árpád telefonszámát.

Erre megsértődött, és azt mondta: Nekem ne mondjon telefonszámokat, Háromszéken maga ismer engem a legjobban. Ilyen körülmények között nem fogadhatok el semmiféle ajánlatot.

És a telefonkagylót letette.

Utólag elképzeltem, hogy ha akkor én elfogadom az ajánlatát, kiiktatom magamat a megyei és országos közéletből, hiszen még a pártállam általi kivizsgálások alá fogott és megalázott Orbán Árpád miatt is sűrűn szervezték az őrjöngő indulatoktól sem mentes tömegtüntetéseket, amelyeket, úgy-ahogy, társaim és én próbáltunk leszerelni.

Aulich ezredes titkai

A megbuktatott hatalom szféráihoz kötődő másik ügyem a szekuritáté volt parancsnokhelyettesével kapcsolatos. A Király-ügyben Aulich Sándor ezredes volt a kihallgatóm. A háromrendbéli kihallgatás a „parancsra tettem" jegyében fogant. Köntörfalazás nélkül elmondtam a véleményemet a romániai nemzetiségi politikáról. Felette türelmes volt, végighallgatta azokat az eszmefuttatásokat is, hogy én ennek a beszélgetésnek tulajdonképpen örülök, mert így közvetlen forrásból tudhatják meg az erre illetékesek, hogy ezekben a kérdésekben nekem mi a véleményem. A párthierarchia különböző emeletein eltorzulhatnak az információk. Vesztenivalóm már nem volt, elmondtam tehát a véleményemet.

Aulich ezredes volt mikós osztálytársai közül többen az én baráti köreimhez tartozóak voltak. Ők tudták, hogy az eminens tanuló mikós diák miként jutott ki a Szovjetunióba, és onnan hazatérve miként került az állambiztonság kötelékeibe.

Aulich Sándorral egy utcában laktunk. A decemberi fordulat után egy alkalommal az utcán várt rám. Megkért, mennék fel a lakására, mert mondandója van számomra. Ez megtörtént. Meglepetésemre hatalmas könyvtára volt, tele igen értékes kézikönyvekkel. Beszélgetésünk többnyire helyzetértékelő szövegelés volt. Háttéremberként jó tanácsokkal látott el. Beszélgetésünket nem engedte magnószalagra rögzíteni. (Akkor már volt riportermagnóm, mert veszprémi barátaim, Horváthy Györgyék újságírói kellékekkel felruháztak.)

Arra is megkért, hogy lapban ne közöljek semmit erről a találkozóról.

Másnap reggel kedves orvoscsalád — a férj Aulich Sándor volt osztálytársa — keresett fel, és arra kért, hogy beszélgetésünkből semmi ne kerüljön a nyilvánosság elé, mert akkor éjszaka Aulichot három ízben is megfenyegették, hogy katonai esküje kötelezi a titoktartásra, és ha nem tartja ehhez magát, kinyírják.

A lehallgatás tehát a fordulat után is működött, és természetesen a volt szekustisztet is lehallgatták.