Magamban bosszankodom, hogy éppen most nincs nálam riportofon, mert a dolgok közepébe vágva asztaltársam kezd faggatni, hogy emlékszem-e rá, december 22-én az első tíz férfi között volt, aki Sepsiszentgyörgyön a pártbizottság épületébe behatolt. Emlékszem. Aztán az is kiderül, hogy nincs szükség magnóra, mert úgysem egyezne bele, hogy beszélgetésünket rögzítsem, és egyáltalán a neve alatt közöljek valamit.

Előbb nem értem ezt az ódzkodást. Azóta eltelt húsz év. A szemtanúk többsége szívesen emlékezik, akkori élményeikkel elárasztják a szerkesztőséget. Egy népes csoport azért gátlásos, mert fogalmazási zavarokkal viaskodik, amit úgy lehet leküzdeni, ha a tollforgatók lejegyzik azt, amit mondanak.

Mitől félnek még ma is ezek az emberek? Érzékletesen elevenítette fel, hogyan csatlakozott a katolikus plébánia előtt a textilgyár felől érkező tüntetőkhöz, miként tolták az üzemanyag nélkül maradt, a mozisoktól rekvirált kocsit a pártbizottság elé, a teherkocsikkal, katonákkal körülvett épülethez, és hogyan alakult ki feleselő kiabálás az erkélyen megjelenő elvtársak és a lázadók között. Az elvtársak elmenekülése után az elsők között rohan be az épületbe, ahol vandál törés-zúzást, letépett függönyöket, földhöz vert írógépeket, kiborított iratszekrényeket, betört ablakokat látott. És akkor nem félt. Mitől fél most?

Ezt az évtizedeken át húzódó félelmet nem tudom megérteni. Mások sem, mert ha olvassák, hogy valaki nem vállalja a nevét ― egyébként az ilyen visszaemlékezéseket is elfogadjuk ―, szóval, ha valaki neve elhallgatását kéri, vannak, főleg a fiatalok között, akik felhördülnek a titkolózás miatt, gyávának vélik az illetőket, mások, az örökös kétkedők és kákán is csomót keresők úgy vélik, hogy a visszaemlékező a nagyotmondások miatt titkolja a nevét.

Tulajdonképpen engem is ez a beszélgetés döbbentett meg: nem félelemről van szó. Beszélgetőtársam példákat hoz fel arra, hogy nevét azért nem társíthatja véleményéhez, mert ezzel sok embert kompromittálhatna, olyanokat, akik a későbbi napokban nyergelték meg az eseményeket, és építettek maguk számára politikai vagy gazdasági karriert.

Természetesen, ezt is különféleképpen lehet vagy kell megítélni, mert a skála igen széles a két véglet között, hogy valaki a zavarosban halászva érdekből csatlakozott-e a lázadókhoz, vagy a rendszerrel való leszámolás belső kényszere taszította a forradalom sodorvonala felé.

Partnerem koncepciós lejáratások áldozata volt. Egyértelmű, hogy akkori bátorságának ez volt a felhajtó ereje. Ezentúl már nem nevének elhallgatására figyelek, mert ráérzek arra, hogy az az ember, akinek tisztességét kikezdték, és különböző eljárások alá fogták, ha nem a bosszúállás indulatainak motorja, akkor másokat is megkímél ettől a tortúrától.

A továbbiakban az általa feltárt eseményekre figyelek.

Mert ott volt mindenhol az események sűrűjében. És olyan adatokat sorol fel, amelyek egyértelművé teszik a sepsiszentgyörgyi spontán megmozdulásra ráépült, Bukarestből dirigált puccs létezését, és azt, hogy nem sokan, de jó néhányan ennek irányított és beépített emberei voltak. Tulajdonképpen példákkal adatolja, miként lopták el a forradalmat.

Elmeséli, hogy benne volt abban a csoportban, amely a milícia és a szekuritáté épületébe behatolt. A parancsnokot mindkét helyen az irodájában találták. Dupac éppen Bukaresttel beszélgetett, Ardeleanu, a milícia parancsnoka is utasításokra várt. Amikor Dupacot felszólította, hogy a fegyvereket adják át nekik, a parancsnok azt válaszolta, hogy készítsenek egy névsort, azt pecséttel lássák el ― honnan pecsétet abban az órában? ―, karjukra kössenek fehér szalagot, és ennek a csoportnak hajlandók átadni a fegyvereket. Az épületbe viszont ne merészeljenek bemenni, mert ő az embereiért nem vállal felelősséget. Valaki írni kezdte a névsort, lehet, hogy ez volt az a lista, amely az önkinevezett ideiglenes vezetők nevét tartalmazta. Számára máig is talány, hogy amikor visszamentek a pártbizottság belső udvarára, addigra valahonnan az udvarra került egy vég sárga vászon, amiből a gárda fehér szalagjait hasogatták.

Azt is elmondja, hogy Ardeleanuval ketten maradtak az irodában. Azt ajánlotta, hogy Ardeleanu hagyja el az irodát, mert az épületet a lázongók meg fogják rohamozni. Az utca viszont tele volt tömeggel. Távozzék a Csíki utca felőli bejáratnál ― tanácsolta ―, mert ott nincs senki. Ez így is történt. Amikor az ajtón kilépett, és az ajtó előtt egy lázongó csoportot talált, mely azt kiabálta, hogy ,,megnyúzzuk!", a belső zárat rákattintotta az ajtóra, és távozásra szólította az embereket.

Asztaltársam érzékletesen eleveníti fel, hogy karácsony reggelén, virradat előtt terepjáró kocsikkal és egy Volgával kimentek az éjszakai harcok színterére, a gyűrűútra. A víztorony védői pánikba estek, jelentették: olyan golyózápor van körülöttük, hogy erősítést kérnek. Megfigyelték, hogy a laktanyaépületek felől lőnek. A lövedékek nyomai jól jelezték az irányt. A velük lévő katonatisztet figyelmeztette, telefonáljon a katonai egység parancsnokának, a lövéseket azonnal szüntessék be. Ez meg is történt. Egyik pillanatról a másikra beállt a tűzcsend.

A gyűrűúton lángolt egy billenőkocsi. Az emberek oltani akarták. Arrébb kellett őket parancsolni, mert félő volt, hogy a kocsi felrobban. Máig sem lehet tudni, az a kocsi miért és honnan került oda.

Az én névtelen emberem sorjázza élményeit. Mivel megígértem, hogy nevét nem fedem fel, időben is tovább szövi a történteket, a későbbi eseményeknél, a privatizálásoknál köt ki, amire én már nem figyelek, mert igaz s igaztalan vádak, vádaskodások kerülhetnének elő, amelyek most nem tartoznak a témához.

Az viszont igen, hogy a sepsiszentgyörgyi decemberi megmozdulások rendszerváltó kisajátítására újabb adatokat és történeteket szerezzek. A helyi beavatottak szimulált harcát Brassó­ból és Bukarestből irányították, a terroristaveszélyt, a vízhálózatok megmérgezését, a katonai egységek, lőszerraktárak elleni terroristatámadások veszélyét ők terítették országszerte.

Hogy mindennek nagyobb legyen a nyomatéka, az előpataki bázisról akkor éjszaka két rakétát is kilőttek.