Fia, ifj. Kovács Béla is hisz a mesterség továbbélésében, ezért alig húszesztendős fejjel eltökélte, édesapjától a lehető legtöbbet megtanulja, ő is akként fogja kenyerét keresni. Hogy tudománynak nem lesz híjával, nem kétséges, viszont a szakmunkásképzők megszűnése miatt tudását bizonyító oklevelet nem szerezhet. Papír hiányában néhány évtized múlva mire hivatkozva teheti ki a cégért? — teszi fel a kérdést a fiáért és mestersége jövőjéért egyaránt aggódó édesapa.

Kovács Béla még tizennyolc esztendős sem volt, amikor Bodosban szomszédjánál, Molnár Józsefnél ,,felfedezte" a szíjgyártást. Előbb csak játékból, kíváncsiságból vett szerszámot kezébe, majd amikor 1973-ban lehetősége adódott, hogy a baróti kisipari szövetkezet bőrdíszműveseitől tanuljon, nem tétovázott. Elhatározásától még az sem tántorította el, hogy akkoriban mások voltak a közlekedési lehetőségek, s kemény legényt kívánt a téli hónapokban Bodosból szinte Barótig a hosszú utat végiggyalogolni. Megérte vállalni a nehézségeket, mert mesterétől, a kiváló kezű és nagy tapasztalatú Pozna Dávidtól rengeteg fogást és furfangot elsajátíthatott. A tudását nyitott szívvel megosztó mester hatása még ma is érződik munkáin. A kisipari szövetkezetnél 1999-ig maradt. Megbecsülték, a fizetés is elégnek volt mondható, nem is maradt el sosem, viszont már érezni lehetett, hogy a szövetkezetek napjai meg vannak számlálva, s még a vég előtt lépni akart.

Szövetkezeti tagból magánvállalkozó

A váltás nem hozott gyökeres változást Kovács Béla életébe: munkája továbbra is biztosított volt: itthoni és távolról érkező kuncsaftjait nem érdekelte, hogy már más műhelyben kell megrendelniük, megvásárolniuk szerszámaikat. ,,A jól elkészített lószerszám évtizedekig is eltart, s ezt jól tudják vásárlóim is, éppen ezért akár több száz kilométert is hajlandóak utazni, csakhogy azt kapják, amire vágynak. Vásárokon is lehet szerszámot vásárolni, de aki kicsit is igényesebb, nem onnan veszi, hiszen a viszonteladókat és a kereskedőket nem lehet leellenőrizni, és az anyag minősége is csak később derül ki. Én Brassóból és Kolozsvárról szerzem be az alapanyag zömét, s elvem az, hogy inkább kicsit nekem legyen drágább, minthogy a kezemből kiadott portéka a hírnevemen ejtsen foltot" — mondja a mesterember. A csorbítatlan hírnévre szükség is van, hiszen a lovassportokat űzők vagy a hobbiállatként pónilovat tartók az átlagosnál anyagilag jobban állnak, de az igényes munkát is elvárják, tehát naponta bizonyítani kell a rátermettséget, elhivatottságot.

Bár termékeire jó a kereslet, de mintegy saját magának bizonygatásul, hogy képes megújulni, nyergeket és táskákat is készít. A nyereg készítése nehezebben indult, de tapasztalatának és remek megfigyelő-képességének hála hamar rájött csínjára-bínjára. A táskáit még nem ismeri annyira a piac, de amennyit készítenek, az akár otthonról is elfogy. És tényleg: a polcokon csak mintegy mutatóként egy-egy apró, nők mindennapos használatára való s néhány nagyobb, papírkötegek elhelyezésére is alkalmas táska áll. ,,Ezek sem árválkodnak itt sokáig, a karácsonyi angyalok hamar elviszik" — morfondírozom magamban.

Hol tanul a következő nemzedék?

Hogy milyen a szakma jövője? Szép. Biztos megélhetést teremt még évtizedekre, kérdés csak az, lesz-e, aki a maiak helyét átvegye? Kovács Bélának oklevele van arról, hogy ismeri mesterségét, ám a forradalmat követően jóformán minden olyan oktatási forma megszűnt, ahol bőrdíszművességet lehetne tanulni, így a szakma iránt érdeklődő fiatalok képesítés nélkül maradnak. A huszadik életévéhez közelítő ifjabb Kovács Béla autószerelői szakiskolába járt, ám eltökélt szándéka, hogy az édesapja nyomdokain halad. Hiába tanulta gyermekkorától a szerszámok kezelését, a bőrök művelését, hiába képes egy-egy bonyolultabb darabot is egyedül elkészíteni, tudását elismerő oklevél nincs a birtokában, papír nélkül pedig nehezebb lesz a boldogulása — aggódik jogosan az édesapa. ,,Még a megyei urakat is megkerestem, s arra kértem őket, hogy ha egy kicsit is fontos számukra a szakma továbbéltetése, ha azt szeretnék, hogy évtizedek múltán is legyen, ki a Pince-tetőre vagy kultúránk díszeit egyéb helyeken megmutató kiállításra menjen, akkor segítsenek valami kiutat találni számunkra" — fakadt ki Kovács Béla.

Bár nem fenékig tejfel a szíjgyártók élete, Kovácsék elégedettek. Apja és fia örvend, hogy nekik és szakmájuknak is becsülete van, s nagy egyetértésben készítgetik legnemesebb állataink, a lovak számára az erős és szemnek is tetszetős, már-már iparművészeti szintet is elérő tárgyaikat. Tudják, folyamatosan változik a világ, alkalmazkodni kell az új követelményekhez, számukra a legnagyobb elégtétel mégis az, ha az utcán járva-kelve olyan lóval találkoznak, mely az általuk készített szerszámokkal van felszerelve. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy kezük munkájára szűkebb és tágabb világuk gazdálkodóinak is szüksége van.