Bízvást nevezhetem mindannyiukat a legkisebb testvérnek kijáró Öcsi becenévvel, hiszen olyanok is voltak közöttük, akiknek nem szabadott fegyvert adni, ők forró teával teli bödönnel szaladták körbe a metsző szélben háztetőkön, épületsaroknál toporgó őrszemeket. Amikor a lövöldözések miatt aggódó közeli és távoli ismerősök gyűrűjében megtelik a szemem könnyel, és csak annyit tudok kinyögni: ,,,Nyugodjanak meg, jóemberek, hamarosan minden rendbe jön, mert..." akkor feltűnnek lelki szemeim előtt Öcsiék, a gyerekeink fegyverben itt, mellettünk és Temesváron. Aradon, Szebenben, Bukarestben, Brassóban... akkor gyorsan el kell köszönnöm elszorult torokkal, további magyarázat nélkül csak egy kézfogással.

Nem érhet baj, emberek, mert a főszerkesztői irodában a piros kötésű kötetektől megtakarított polcok egyikén géppisztoly hasal, mellette a tölténytáras tarisznyával, az egyik szerkesztő asztala mellett, a papírkosár helyén fegyver támaszkodik a sarokba, a lépcsőház ablakából fehér karszalagos ifjonc kiabál a szomszédos toronyházak felé: ,,kérjük, ne kíváncsiskodjanak, mindenki menjen be az erkélyről, húzódjanak félre az ablakokból!" Terepszínű viharkabátos, magas szárú, fűzős bakancsos, katonás egyetemisták, gyakornokok sétálnak csípőre fektetett géppisztollyal a folyosókon, a titkárság telefonja mellett töltényes ládák állnak halomban, a behúzott függöny nyílásánál éppen karácsonyi szabadságát töltő, csinos, fekete bajuszos tengerész szakaszvezető les kifelé, az iratszekrény mellől, az alig nyitott ablak résén a teahordó gyerek fojtott hangon kiabál át a legközelebbi épület szurkozott tetején a mellvéd mögött kuporgó társainak, hogy mi történik az utca túlsó végén, mit mutat a tévé, mit mond a rádió, az egyik nyitott ablakból fegyvercső követi makacsul a Sajtó utcába beforduló, a Múzsák sétányán távolodó autók lámpáit, mert néhol sorozatok pattognak ki a személygépkocsik ablakain, a tömbházak tetejéről fényjelek villannak, nem véletlenül itthon felejtett feleség morzézik bujkáló, lesipuskás banditának, mindenre figyelni kell, életek forognak kockán, a szomszédos kórházba, amelyet a szerkesztőséggel közös gárda őriz, igen gyakran sebesülteket hoznak valahonnét az éjszakából, és nem lehet gyászjelentőt közölni az Állomás negyedi tömbház tetejéről sorozatot kapott villanymotorgyári igen jó szakember hírében álló almérnök elhunytáról, mert karácsony éjszakáján esett a találat, és másnap nem jelent meg az újság, munkásgyerek rakja be nagy gonddal a golyókat a görbe tárba az egyik fotelben, s a szomszéd vendéglő pincére vállra vetett fegyverrel, szakértő szemekkel figyeli a ténykedést, az egyik sötét szerkesztőségi szoba heverőjén a gépgyári számítóközpont programozója pihen váltás után, s pisztolya csövén megcsillan a kintről beszűrődő fény, a kapus mellett fegyveres nyomdász és a Vadrózsa népi együttes táncosa igazoltatja az idegeneket, a kórház tetejéről egyetemisták helikopterfényeket vélnek látni, de a nyomda tetejéről megnyugtatóan átszól a galaci élelmiszer-ipari főiskolás, hogy ,,öregem, csak a csillagok hunyorognak", a mentőállomás őrszemére pisztollyal rálőnek az Újvárossy kertből, s ő csak jobban beolvad az egyik koromsötét sarokba, mert ott, fenn emberek ülnek a fáradtságtól szédelegve a tévé mellett, s erről csak a reményvesztett lövöldöző feledkezhetett meg, a Stadion utcán lövés csattan, mert a fehér terepjáró kocsi nem áll meg a felszólításra, s délután egy ilyennek az utasai valahol fegyvert zsákmányoltak, a gyűlésterem asztalán elemózsiás papírokon füstölt szalonna, szalámi- és kenyérdarabok, mert az őrség parancsnoka, a mozgékony állatorvos harapnivalót meg frissítőt hozott a megszusszanó váltás embereinek, alkoholnak még a szagát sem lehetett érezni ezekben a napokban az épületben, kapkodó lélegzetű egészségügyi asszisztens érkezik a tévé előtt ülő fegyveresekhez: indul a mentőkocsi Brassóba, vért visz az egyik kórházba, önkéntes kísérő kellene...

Csodálatos mindebben az is, hogy nagyszerűen megférünk egymással, a le-fel járó, a függönyök mögött álló, néha fegyverszóra villanyokat oltogató, a székeken megpihenő lépcsőházi fegyveresek, a gépelő és izgatottan tárgyaló szerkesztők, a rohangáló korrektorok, a tördelők, a gépszedők, a rotációs gép mellett az első számokat böngésző karszalagos rendfenntartók, a lapokért beszaladó postai alkalmazottak.

Négy álmatlan éjszaka meg négy feszült nap után Öcsiék hajnalban, mielőtt lepihentek otthon, elmentek, és gyertyát gyújtottak a parkbéli 1848-as szabadságszobor talapzatán, amelyet megtekintettünk 22-én éjfél után is. Tetőtől talpig égő gyertyákkal volt borítva, amelyektől diákok vettek le időnként néhányat, áhítatos szertartásossággal kerültek velük egyet a főtéren zúgó tömegben, s a fényt visszavitték ismét a szoborhoz. Erre a kegyeletes búcsújárásra Öcsiék eddig nem értek rá, mert őrizték a szerkesztőséget és a kórházat. Letették a fegyvert, és 26-án friss gyertyák égtek a szobor talpán.