December 22-én a sok ezer emberrel együtt ő is végigélte az eseményeket: a szülői tiltás ellenére vonultak ki a főtérre, a felfokozott hangulat, a rendkívüli történések a fiatalabb korosztályba tartozók számára is egyértelművé tették: aznap történelmet ír az ország. Elmondta, a rendszer tiltásait, korlátozásait nap mint nap megélték, az iskolai rendszabály szigorúsága, a szűkös élelmiszer-ellátás, a fűtés és villanyáram hiánya mellett a szigorú intést: panaszkodni nem szabad, azzal nagy bajt hoznak magukra és a családra. December 22-én puskaporos hordóvá vált a város, amint fogalmazott: a nép haragját lehetetlen volt feltartóztatni, több évtized dühe, megaláztatása tört fel az emberekből, amit nem lehetett kordában tartani. A fiatalember tanúja volt a könyvesboltok szétverésének, a milícia felégetésének, az akkori néptanács előtt összegyűlt tömegben hallgatta a beszédeket, és látta azt is, ahogy a megtorlás utoléri azokat, akik nagyon sok ember életét keserítették meg.

— Leírhatatlan a felszabadultság érzése, ami akkor eltöltött minket, aminek a mi baráti társaságunk számára egyik nagy örömet szerző hozadéka volt, hogy végre szabadon motorozhattunk, ami korábban tilos volt. Első gondolatunk, és azt hiszem nem csak nekünk, az volt, hogy végre utazhatunk külföldre. Erre, amint lehetőség volt, sort is kerítettünk, a baráti körünkből azonban mindössze ketten választották a végleges kitelepedést — meséli B. István. A kommunizmus éveire visszagondolva helytelennek látja például azt, hogy mindenkinek egyformán járt a javadalmazás akár dolgozott, akár nem.