Nem tudom, még milyen mondvacsinált érdemét fogják felsorolni a diktátornak, ,,a Kárpátok lánglelkű" démonának, de ha a többméteres márványszobor valóban elkészül, az csak annak lesz bizonyítéka, rövid az emlékezete azoknak, akik így érvelnek, és állításaik fedezete vajmi kétes. Nemhogy faluból várost nem volt képes kreálni, egy egész országot minősített vissza, züllesztett le lakhatatlan, isten háta mögötti, nevesincs településsé, időn kívüli perifériává. A városi lét minőségének, mint megélhettük, nem a kiöntött betonmennyiség ugyanis a fokmérője.

Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államelnök (1918—1989) minden idők egyik leggyűlöltebb zsarnoka volt, aki szembement az időkkel, de nem hősi, hanem ördögi ,,kvalitásainak", kóros téveszméinek, erkölcsei silányságának tulajdoníthatóan. Elvakultságában többek közt nemzetének törzsfőnöke kívánt lenni, és százszorosan megérdemelte sorsát. (Bár más bírósági tárgyalás dukált volna neki és rendszerének.) Megengedhetetlen mértékben avatkozott be, és merőben illetéktelenül, milliók sorsába, nem túlzás az az állítás, miszerint húszmillió embert, ráadásul évtizedeken keresztül, éheztetett, sötétben és hidegben tartott, áldozott fel valósággal azért, hogy egyéni dicsőségének talapzataként kezelhessen egy egész országot. A polgárok legszemélyesebb dolgait is szabályozni kívánván, olyan politikai rémuralmat hozott létre, mely iskolapéldája marad az egyéni és közszabadság megcsonkításának. Elaljasított százezreket, akiket cinkosává tett a nép elnyomásában. Személyes felelőssége mindebben több mint bizonyított. Miután uralmi rendszere majd mindenkit mindenéből kiforgatott, a modernizáció eszméjét is megcsúfolta, a nemzeti elfogultságot a végletekig vitte, a lelkiismereti szabadság felszámolására tett végső képtelen kísérlete pedig nemhogy a huszadik századhoz, de magához a mindenkori emberi léthez is méltatlan volt. Személye a teljhatalom okozta minden caligulai torzulást alighanem taneszközként szemléltethetne, de nem feledhetjük, nemcsak áldozata, hanem megalkotója is volt a gépezetnek. Mélyebbre süllyedni a kisajátító hatalomgyakorlásban talán már nem is lehetett volna — éreztük kényszerű alattvalóiként, és érzésünk nem csalt meg, az azóta napvilágra került tények minket igazolnak.

S itt most a kisebbségek panaszait nem is említettem. De vezénylete alatt az ún. kisebbségpolitika a mindenoldalú jogfosztás kísérleti terepe, valóságos boszorkánykonyhája volt, a fentiek tehát e balsors sújtotta népközösségek tekintetében fokozottan érvényesek, mint arról ma már Nobel-díjas írói életmű is tanúskodik.

Ha most e ,,talapzatra", a tönkretettségéből máig nehezen ocsúdó és feltápászkodó országra a szobor valóban felkerül, az elfajulások kortörténetének példáját nyújthatja csupán. A föld, ha megtűri hátán, legfeljebb a zsarnokság gyalázatának mementójaként szolgálhat.

S annak tanúságaként, hogy az emberi természet fonákjára fordításával nem sikertelenül próbálkozott az az uralmi forma.