Míg a szocdemek a csípővasért szaladtak, egy szervezett munkásfiatal, név szerint Medve István, belemarkolt a zsarátnokba, és a hamuval együtt, hogy kezét meg ne égesse, olyan szép piros parazsat tartott a főtitkár elé, hogy csak úgy szikrázott, mint az ötágú csillag.

Ez aztán egy ördöngös fickó — mondta az első ember, és rágyújtott a ritka tüzes serpenyőből.

Csuklógyakorlat

A hölgy, ki keresztül-kasul hűséges volt a mozgalomhoz, s ott frigiddé lett, fölszaladt Rákosi elvtárshoz.

A csiklóm! — kiáltotta sebzetten.

Kukucs, itt repül a kismadár — így a véres kezű demokrata… (Nem értem ezt a madarat. Minden éjszaka verítékezik. A tolla minden reggel csomókban áll. Azt se tudom, milyen fajta madár. Se nem énekel, se nem ugrándozik. Megajándékozhatnék vele valakit, de ezt nem merem. Éppen ez az én bajom, hogy még ezt sem merem.)

Anya csak egy van

Mikor egyszer a drága ember utazott, egy dicső faluban megszólította őt egy parasztasszony, ki azt akarta kérni, hogy pirospozsgás fiát bocsássák szabadon, mert úgymond nem csinált semmit.

Kezdte beszédét e szavakkal: Jó napot adjon Isten, drága Mátyás, édes elvtárs! Ne haragudj rám, uram, nem állhatok fel előtted, asszonyi bajom van. Jó egészséget kívánok, drága. Hát asszonyom anyja (?) mit csinál? Friss egészségben van-e?

A főtitkár nyájasan felelt minden kérdésre, megajándékozta a parasztasszonyt sóval és kenyérrel (nagy kincs volt az falun az időtt) meg egy szőrös gyapotmaggal, és megjegyezte, hogy eddig még senki fia-borja nem tudakolta tőle édesanyjának földi mibenlétét.

Két hét múlva szabad volt a fiú. Sza-aba-ad!!!

Füstölgés

Egy szép napon a Párt fölemelte a szivar árát, hogy védje a munkások és a velük szolidáris parasztok érdekeit. (Ejnye, ejnye, az a sok slejmos, barna, nikotinos köpet — hangzott felső helyről elítélőleg.) Sok képviselő körbefogta a titkárt, és ez alkalommal nem egy zokszó esett a mondott tárgyban.

Drága Mátyás, édes elvtárs, ha ez így továbbmegy, abbahagyjuk a dohányzást, mert hát mégis több a soknál — mondogatták a duzzogó államférfiak. Mire Rákosi az ő hatást nem tévesztő szarkasztikus mosolyával végignézvén a füstölgő vastag szivarokkal fölfegyverzett munkásszármazásúak során, csupán annyit mondott: Füstölögjetek, csak szivarozzatok — avval faképnél hagyta a ,,lepipált" társaságot. Azóta szállóigévé váltak ezek a jellegzetes szavak: füstölögjetek, csak szivarozzatok.

Csak az van, ami lehet

Egy izgalmas kávéülés alkalmával a demokratikus önellenőrzés egyik szószólója kíméletlen hangon támadta saját magát a belügyi szervek túlkapásai miatt, miközben szemére lobbantotta, hogy meg nem felelő képzettséggel bíró egyéneket alkalmaz a kebelében.

Erre Rákosi csak annyit jegyzett meg, ezekre az állásokra ezért a fizetésért püspököket nem kaphatunk. Mire az interpelláló elvtárs elmosolyodván, a további tüzelést beszüntette.

Viszket a »öncenzúra«-m, megvakarom, mégpedig ott, ahol én akarom

Egy másik izgalmas kávéülés alkalmával fontos helyről érkezett átiratot kellett Mátyásnak felolvasnia. Amikor hozzákezdett volna, véletlen mozdulattal testének ama részéhez nyúlt (viszketett), amellyel nem szokott gondolkozni az ember, s ugyanakkor már olvasott is, elvtársak, ideküldtek egy iratot.

Valaki erre feléje kiáltott, Matyi! nem oda küldték! Erre már odaszól Barcsi-Balogh János is, de oda való!

Töredék

Mátyás durcásan elfordul, úgy mondja Révainak: Hagyd el, Józsi, így volt megbeszélve. (Zene: Erkel: Hunyadi)

A megoldás

Valamely kideríthetetlen oknál és az imperialisták kitartó aknamunkájánál fogva Rákosi lejjebb ereszkedett a népszerűségi listán. Mátyás épp egy békenagygyűlésre készkődött, s a hivatalos emberek mindent elkövettek, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Gerő elvtárs fölkérte Déry Tibort, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, ne kerüljön valami sokba, a főtitkárt lepje meg, s a népnek is örömet szerezzen.

Déry, aki igen nagymérvű volt akármilyen helyzetben, kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondta, nem tudok semmit. Egy kis szünet után elkezdte, tán mégis. Gerő örömtől sugárzó szemekkel biztatta, nos, nos?

A drága Mátyás a hídon hajtat át?

Da.

Tehát a hídfőnél arra a két oszlopra?

Da, da.

Akkor az egyikre akasztasd fel Farkas Mihályt, a másikra magadat. Nem is kerül valami sokba, a drága embert meg fogja lepni, s a népnek is örömet szerez. Ezzel vette a kalapját, és távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta: az már szent igaz.

Akartok-e rabok lenni?

Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerepvivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordulat Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készséggel vállalkozott is. Felállt a lépcső tetejére — rezes orra messzire piroslott, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél —, s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.

Ne húzd!

Szomorú magyar világ volt az ötvenes években, de az ifjúság azért, mert az ifjúság az ilyen: ilyen forró, ilyen édes, ilyen szilaj, csókos, ilyen törékeny?, azért hébe-hóba mégiscsak ráadta magát holmi apró sírva vigadásra. Így mulattak egyszer a csillaghegyi Kultúrházban például bál közben. A cigány valami külföldi, internacionalista darabot játszott, amire az egyik fiatal leintette:

Húzd a magyart!

Felugrott erre az öreg Korniss Pál elvtárs, aki szinte belesorvadt a törvénysértésekbe, a kultuszba, hogy mivé lett gyermekkori álma, hogy mivé lett húszéves kitartása, hűsége, fel az asztal tetejére, és mialatt könnyes lett a szeme, rákiáltott a prímásra:

Ne húzd! Elegen húzzák!

Mi a baj?

Nehéz természetű, csavaros észjárású ember volt F. Attila elvtárs. A tagosítás alkalmával emiatt a parasztok sehogy sem akartak vele megegyezni. Valósággal féltek az eszétől. Ezt az állapotot utoljára maga az öreg ávós is restellette, s egy alkalommal kérő hangon fordult a parasztsághoz: Édes fiaim! Mért nem akartok megegyezni velem? Hiszen én mindig a ti javatokat akartam!

Megszólal erre egy öreg magyar: az a baj, drága Attila, kedves elvtárs...

Élt egyszer II

Élt egyszer egy ávós, aki végtelen kapzsisága mellett egyszersmind igen párthű ember hírében állott.

Ezt a két ellentétes lelki tulajdonságát az akkori kezdetleges ellenőrzési rendszer segítségével akként hozta harmóniába, hogy az íróasztala melletti másik asztalon tartott egy öblös Sztálin-szobrot, melyet mintegy megskalpolván, ülő helyzetéből abba dobta bele a befolyt pénzeket.

Mely műveletnél persze a pénz egy része óhatatlanul a szobor mellé esett.

Eltávozása előtt a bevételi följegyzéseket a szobor tartalmával összhangzásba hozva, sohasem mulasztotta el csodálkozásának kifejezést adni, honnan a patvarból került ide ez a pénz erre az asztalra?

Miközben az így előtalált szilárd, új forintokat nyugodtan besepervén, úgy okoskodott, a császárnak is megadtam, ami a császáré.

A leleplezés

Befellegzett Rajknak is. És tán ez volt az a felleg, mely a legsötétebben kúszott Új Napunk elé…

Az összeesküvést Rajk szobalánya fedezte föl és árulta el.

És nagyon különös módon bukkant rá.

Egy este egyedül volt Rajk lakásában. Egyszer csak csupa unalomból az az ötlete támadt, hogy felpróbálja gazdájának legjobb öltönyét. Azt felöltve a tükör elé állt, s gyönyörködött magában, mert olyan nő volt, hogy szerette magán a férfiruhát. Egyszerre nagy rémületére lépteket hall, a miniszter tért haza, több barátjával.

A megszeppent leány, hogy ne haragítsa magára jó gazdáját, menekülni akart, de már nem volt ideje, hát az ágy alá bújt. A következő pillanatban beléptek Rajk és tsai. Aztán egész éjfélig tanácskoztak az összeesküvés dolgairól.

A szobalány minden szót hallott, és másnap esze nélkül futott följelenteni a bandát.