Két nevezetes ember volt a faluban. Péter bácsi arról volt nevezetes, hogy igen szegény volt, János gazda pedig arról, hogy igen gazdag. Péter bácsi sokszor két napig nem evett a szegénysége miatt, János gazda sokszor három napig sem a fösvénysége miatt.
Péter bácsi kapta magát egy napon, és bement a kamarájába. Hátha kerül még benne valami — gondolta. Talált is egy zsák kukoricát.
— Na, most már ezt meg is kéne őröltetnem. De hogyan vigyem a malomba? Legfeljebb elkérem a szomszéd szamarát. Talán ideadja.
Be is kocog János gazdához.
— Adjon Isten, ami nincsen!
— Adjon bizony, mert nagyon sok nincsen még, ami lehetne! Mi jót hozott, Péter bácsi?
— Hát bizony én csak kérni jöttem. A szamarat szeretném. A malomba kéne...
— Ejnye, ejnye! — vágott közbe János gazda savanyú ábrázattal —, nagyon sajnálom, de énnekem már — nincs is szamaram. A múlt héten adtam el. Ha előbb jött volna...
Ebben a pillanatban olyan bőgést hallatott a szegény, kiéhezett csacsi, hogy nem csak az istálló, hanem még a ház is remegni kezdett tőle.
— De én mintha hallottam volna...
— Mi...mi...mit hallott kend? — nyögte János gazda rettenetesen megzavarodva.
— Hát, hogy a szamár ordított — bökte ki Péter bácsi.
— Úgy...? — Nohát, ha kend jobban hisz egy szamár szavának, mint az enyémnek, akkor tovább nem is beszélek kenddel!
Mit tehetett volna szegény Péter bácsi? Hazabandukolt, és a hátán vitte őrölni a kukoricáját.
