Béni, a favágó nagyon szeretett a boroskancsó fenekére nézni, onnan is kapta a nevét, s ilyenkor belekötött még az élő fába is. Egyszer is a kocsmaasztalnál koptatta a könyökét a víg cimborákkal, és jól felöntött a garatra, aztán csúfondárosan odaszólt egy fiatal legénynek:
— Neked olyan pisze az orrod, hogy alig látszik, még a zekém gombja is különb. Kibujdosnék a világból, ha ilyen orral kéne járnom!
Megharagudott a pisze legény:
— Majd örülnél még, ha ilyen orrod lenne, mint nekem! Jól vigyázz arra, amit mondok. Ha hármat tüsszent a szamarad, akkora bibircsók nő az orrodra, hogy még az elefánt is öcsémuramnak szólít, ha találkozik veled!
— Bolond leszek hallgatni egy ilyen éretlen fickó locsogására! ― förmedt rá a cimborák hahotája közben Béni.
Hazamenet egyre fúrta az oldalát, mit mondott a legény. ,,Még hogy bibircsók nő az orromra, csak az kéne!" ― morfondírozott magában. Odahaza egyenest a szamáristállóba ment, hogy kialmozzon.
Amint belép, a szamár eltüsszenti magát egyszer, eltüsszenti kétszer.
— Ennek fele sem tréfa ― dünnyögi Béni. ― Valamit tenni kéne, hogy ne tüsszentsen többet. ― Azzal fogott két kukoricacsutkát, betömte vele a szamár orrát, s folytatta a munkát.
Közben oda-odasandított a szerencsétlen állatra. Az meg csak küszködött, majd egy akkorát tüsszentett, hogy kirepült a kukoricacsutka az orrából, egyenest nekivágódott Béni orrának, de úgy ám, hogy a csillagokat látta.
— Ebadta jószág! ― dühöngött Béni. Fogta a furkóst, és mérgében jól megtáncoltatta a szamár hátán. De mialatt püfölte, érezte, hogy sajog az orra. Eldobta a fütyköst, és nyomkodni kezdte az orrát, gyúrta jobbról-balról, de hasztalan. Akkora dudor nőtt rajta, mint egy fiatök.
— No, Béni, neked megadták! ― kacagtak a cimborák, amikor meglátták a bibircsókot az orrán. ― Most már csak hordóból nyakalhatod a bort a nagy orrod miatt, aztán nehogy egy elefánt elé kerülj, mert bizony öcsémuramnak szólít, ha meglát!
Átdolgozta: Bartócz Ilona
