Mielőtt elkezdenénk leírni, mit is jelent ez, még annyit, hogy Uraynak és a társulatnak már volt egy kísérlete Shakespeare-rel, akkor a Rómeó és Júliát vitték színre a maguk egyre markánsabb, egyre kidolgozottabb eszközeivel. Mik is ezek, mi a ,,fizikai színház", ahol nagy szerep hárul az emberi testre? Gondoljuk el: szöveg nélkül játszani Shakespeare-t már maga az istenkísértés. Kizárólag a testbeszédre, a mozgásra hagyatkozni. Félreértések elkerülése végett a Hamletben néhány kulcsjelenetben megszólal a főszereplő, mintegy betájolva a figyelő nézőt, hol is tart a végzete felé sodródó hős története. Angolul, izgatottan mondja a szöveg néhány mondatát, különben különféle neszek, vízcsobogás, súrlódások, suttogások, sikolyok és az Orbán Ferenc által összeállított zene vezeti az előadást. A mozgás — a koreográfia — pontosan megszervezett, aprólékos gondossággal kidolgozott, a tánc, a pantomim vegyül itt, egészen meghökkentő, eredeti és — s ez már a produkció dicsérete is — rendkívül kifejező módon. Uray leredukálja, csökkenti a játszó színészek számát, csak a főszereplők maradnak (Hamlet, Claudius, Gertrud, Horatio, Ophelia, Polonius és Laertes), s néhány elkerülhetetlen, a tragédiában kulcsfontosságú mellékszereplő (Rosencrantz, Guildenstern, I. Sírásó, II. Sírásó, Fortinbras), aki több szerepet is játszik. Mindez nem újdonság, már Shakespeare idején így volt. Hogy miért, ennek taglalása messzire vezetne, az Erzsébet-kori színház egyik sajátossága volt ez. Jó ötlet, hogy az ún. egérfogó jelenetet, ahol Hamlet — színház a színházban — egy vándortársulat előadásával leplezi le Claudiust és anyját, maszkokban és maszkok nélkül Hamlet és Horatio játssza el. Mindez feltételezi a Hamlet alapos ismeretét, kíváncsiak lennénk, mit mond az előadás azoknak, akik nem ismerik a tragédiát. Valószínű, átjön a szenvedély és a szenvedés, a tragikus vég felé sodródás jelenetei önmagukban is megközelíthetőek és felfoghatóak.

A színészek — még egyszer megismételjük: a tánc, a pantomim, az akrobatika eszköztárának fölényes használatával — igen meggyőzőek. Hamlet (Dávid Attila Péter) különös, magányos, melankolikus figura, egyedül van, gyötrődik, Horatión kívül (Bajkó László) azokban sem hisz igazán, akik ,,mellette" vannak, így Opheliában sem, noha Györgyjakab Enikő sajnálja és szereti, vonzódik hozzá, jeleneteik erotikusak, testük mintegy függetlenedve külön életet él, megrendítően fejezi ki sajátságos szerelmük dilemmáit. Az erotika nagy szerepet játszik Uray felfogásában, különösen Hamlet és Ophelia, aztán Gertrud (Polgár Emília) és Claudius (Szekrényes László) jeleneteiben, de a királynő egész, az udvarához való különös viszonyulásában is. (Mindez nem idegen a tragédiától, szövegszerűen is igazolható, hogy Hamlet anyja és nagybátyja érzéki vonzódásával magyarázza atyja meggyilkolását.) De az érzelmek, a gyűlölet és a viszolygás, a düh és a tehetetlen bosszúvágy igen érzékletesen jelenítődik meg. Carmencita Brojboiu díszlete méltó keret mindehhez, jelmezei sokszor rikítók, de kifejezők.

Amiről még szólni kell — a részletesebb elemzés, nyilván, szakfolyóiratba kívánkozna —: a színészek teljesítménye. Őrületes, óriási, hihetetlen erőkifejtésre késztetik őket, de — és ez az M Stúdió formálódó gárdájának a dicsérete is — képesek, kis túlzással, ,,mindenre". A test mellett az arcnak is igen nagy szerep jut, ha próbálom felidézni a leporellószerűen egymásba nyíló, egymást folytató, nagyon sokszor egymásnak ellentmondó, egymást kifejezetten terrorizáló jeleneteket, minduntalan Hamlet szomorú arca tolakszik elő, mintegy emblematikusan meghatározva és kifejezve az előadás erős atmoszféráját, melynek hatása alól nehéz szabadulni, hálószerűen terjeszkedve ejti foglyul a nézőt, arra kényszerítve, hogy igyekezzen pontosan végiggondolni, ,,a fegyveres filozófus" (Bódy Gábor nevezte így Hamletet) bosszúállásának zűrzavaros történetét.